Iskolatáska

Panasz:

„Nem pakolja be a táskáját. Ha én nem pakolom be, akkor nem viszi el, amit kell. Mindent bepakolok neki, mégis hozza a feketéket, mert nem találja meg a táskájában. Napokig a táskájában rohad az uzsonnája, nem veszi ki. Mindent át kell nézni utána.”

Ezt a problémát a szülők állítják elő a maguk számára. Az iskolába lépéssel a szülőkön különös izgalom vesz erőt. Mindenki nagyon kompetensnek érzi magát, izgul a gyerekért és nagyon akar segíteni. A szülő izgatottan vásárol, sokszor felesleges dolgokat is. Beköti a könyveket, mindennap kérdezi mi történt, segít leckét írni, gyakorolni és bepakolni a táskát. A gyereknél pedig kialakul a rutin, anya tanul velem, elolvassa az üzenőt és bepakolja a táskámat. A szülői értekezleten a tanító néni mindig elmondja, hogy vannak olyan gyerekek, akik hiányos felszereléssel érkeznek, ezért a szülők legyenek szívesek ellenőrizni, hogy mindenük meg van-e. Ezek után miért kell azon csodálkozni, hogy a gyerek második, harmadik, sőt negyedik osztályban sem pakolja be a táskáját. Azt csinálja, amire tanították.

Ha a munkahelyünkön egy éven át mindennap Ági nevű kolleganőnk megfőzi a kávét mire beérünk, nem fogjuk érteni, ha hirtelen azt mondja, hogy miért nem mi főzzük a kávét, és ha még dühös is, akkor mi még mérgesebbek leszünk és csak azért sem fogunk kávét főzni. Kialakult egy rutin, mi hihettük azt, hogy ezt ő akarja, vagy csak szereti csinálni, esetleg korábban akar kávézni stb. Egy rutint nem lehet csak úgy felrúgni.

Ezért fontos minden új helyzetben megállni és elgondolkodni, elképzelni, hogy miként szeretnénk a helyzetet megélni két hét, egy hónap és egy év múlva.

Ha gyerek most megy iskolába, akkor az lehet a hosszú távú cél (egy éves távlatban), hogy a gyerek magától megcsinálja a leckéjét, bepakolja a táskáját és szóljon, ha segítségre van szüksége.

Nem tudjuk még, hogy mennyire nehezen alakul a rutin, ezért óvatosan tervezünk, és az első félévben (decemberig) azt próbáljuk elérni, hogy tudatosodjanak e rutin elemei és az ellenőrzésünk mellett a tanulás és bepakolás zökkenőmentesen történjen.

Az első hónapban csak megfigyeljük a dolgokat. Információt gyűjtünk. Tudnunk kell mennyi házifeladatot kap a gyerek, azt mennyire könnyen, milyen tempóban tudja elkészíteni. Hogyan kéri számon a tanító, mennyire kell beavatkoznunk az ellenőrzés folyamatába, mennyire fárad el a gyerek, mikor van a délutáni mélypontja, mennyire bonyolult az órarendje és programja, mennyi mindenre kell figyelnie a bepakolásnál.

Az első hónapban, bármilyen nehéz, lehetőleg nem kell beavatkozni a gyerek dolgába. Ilyenkor nagyon lelkesek még, minden új a számukra és alig várják, hogy a leckéjüket megcsinálhassák. Engedni kell ezt az önállóságot és nagyon dicsérni, elismerni, hogy milyen jól csinálják. Ha hibáznak, akkor vigasztalni, hogy még nem tudhatnak mindent, nem könnyű ennyi mindenre emlékezni és arról beszélni, hogy milyen stratégiával tudnának magukon segíteni, hogy ne forduljon még egyszer elő.

Akkor nehéz igazán kibírni a be nem avatkozást, ha a gyerek feledékeny, szórakozott, figyelmetlen. Ilyenkor hajlamos a szülő "segíteni", azaz a rövidtávra gondolva, mindent megcsinál a gyerek helyett. Pedig a feledékeny gyereknél még fontosabb a rutin kialakítása.