Hogyan segítsünk a gyerekünknek magabiztosabbá válni?

 

Ehhez meg kell tanítanunk a viselkedésére figyelni.

Vajon mennyire tudjuk irányítani a viselkedésünket? Egyáltalán nem mindegy, hogy erről a kérdésről mit gondolunk, mert ez befolyásolja, hogy mit és   hogyan tanítunk a gyerekeinknek.  „Én ilyen vagyok, nem tudok másképp viselkedni!” „Ami a szívemen, az a számon – én már csak ilyen vagyok.” „Nem tehetek róla, mindig is indulatos    ember voltam.” Ezeket és ehhez hasonló mondatokat sokszor hallani, de ez emberek valójában nem így működnek. 

Minden ember sokféle módon tud viselkedni, és állandóan változtatja is a viselkedését a helynek, időnek, a jelenlévő személyeknek megfelelően. Ha összetörök egy poharat otthon, káromkodom egy nagyot. Ha egy barátom társaságában töröm össze, nevetünk rajta egyet. Ha egy étteremben török össze egy poharat, zavarba jövök és szabadkozom. És így tovább. Ha nem is gondolkodunk ezen folyamatosan, akkor is tudatában vagyunk annak a szociális közegnek, ami körülvesz bennünket és a viselkedésünket ennek megfelelően formáljuk.

Vegyünk egy másik példát: otthon dolgozunk és épp egy emailt fogalmazunk, amikor a gyerek dühösen hazaérkezik és ledobja a cuccait az előszobában. Erre is többféleképpen reagálhatunk. Elmondhatjuk a mantránkat, hogy illik köszönni és szedje össze a cuccait. Ha feszültek vagyunk, elképzelhető, hogy impulzívan reagálunk és rákiabálunk, hogy már megint csak úgy beront és mindent szanaszét hagy. De az is lehet, hogy észleljük, hogy valami baja van, de mivel épp benne vagyunk valami másban, úgy döntünk, inkább nem szólunk a rendetlenség miatt, hanem inkább gyorsan befejezzük az emailt és utána beszélünk a gyerekkel.

Az utóbbi esetben tehát megfigyeltük a helyzetet, figyeltünk a gyerekre és ennek megfelelően döntöttünk a viselkedésünkről. Az automatikus vagy impulzív reakcióknál viszont nem figyelünk kifelé, így nem is vagyunk tudatában a saját viselkedésünknek sem.

Így fordulhat elő, hogy amikor visszajelzést kapunk pl. figyelmeztetnek bennünket vagy valami történik, amitől hirtelen észrevesszük, hogy mit csinálunk, akkor védekezni kezdünk, hogy minden, amit csináltunk, az jogos, mert a másik így vagy úgy viselkedett, vagy mert azt gondoltuk, hogy... pedig nem is.

Mindig keressük a logikai kapcsolatokat a viselkedésünkben is. Ha valamit csináltam, annak oka van. Ha olyasmit, ami nekem se nagyon tetszik annak meg igazán jó oka van, pl. az, hogy a másik kényszerített erre, mert olyan lehetetlenül viselkedett. A gyerek esetében pedig, „mert olyan rossz volt”. 

De hát nem így van. Mindig mi döntünk. Ha figyelünk, akkor gondolkodunk és választunk. Amikor nem figyelünk, akkor automatikusan valamelyik jól bevált formát kapjuk elő, mondjuk a mantrát vagy gondolkodás nélkül indulatosan reagálunk. És persze olyan is van, hogy előre eltervezzük, hogy majd mit fogunk egy adott helyzetben mondani vagy tenni.

Segíteni kell a gyereket önmagunk példával és helyzeteket követő megbeszélésekkel abban, hogy tudatosodjon benne, hogy a viselkedése nem tőle független, hanem azt ő irányítja, ő hozza a döntéseket, ő maga választja ki mit fog tenni, és a viselkedésével befolyásolni tudja a környezetét. A döntései nem lesznek mindig helyesek, nem is ez a cél, hanem az, hogy tudja: ha egy adott helyzetben rosszul is választott, legközelebb csinálhatja másképp.

Egyik kis kliensem elmélázott a környezet órán és amikor a tanár feltett neki egy kérdést, valamit félreértve azt válaszolta: főnév. Az osztálytársai ezt nagyon viccesnek találták és nevettek, ami rosszul esett neki, elsírta magát és azt kiabálta “Nem is azt mondtam!”  Ettől aztán elkezdték főnévnek csúfolni az osztályban.

Este a kisfiú szülei átbeszélték vele a helyzetet és másnap, amikor csúfolni kezdték a társai, a kisfiú rájuk vigyorgott és azt kérdezte, „nem lehetnék inkább melléknév?” Ezzel derültséget keltett, és a “főnév” a továbbiakban már nem is volt téma az osztályban.

Vajon mit csináltak a szülei?

Először is észre kellett venni, hogy valami gondja van a gyereknek. Vannak gyerekek, akik nagyon beszédesek, de pl. a csendesebb mélázós fajta gyerekek nehezen tudják elkezdeni a mondandójukat. A rossz dolgokra mégcsak nem is akarnak gondolni. Ha valami kellemetlen történik velük, akkor otthon, többnyire feszültek lesznek, ingerlékenyek és veszekedősek. Ilyenkor gyanakodni kell.

A felismerést követően ha sikerül meghitt helyzetet teremtenünk, akkor meg tud nyílni és el tudja mondani mi történt vele.

Utána el lehet játszani a helyzetet, többször is, többféleképpen is. Ebben a konkrét esetben, ha a gyerek az osztálytárs szerepébe képzeli magát, felismerheti, hogy ez tényleg vicces helyzet lehetett, és a dolog akkor fajult el, amikor ő nem tudott nevetni, hanem sértve érezve magát és sírni  kezdett. 

Ki lehet találni mindenféle válaszokat. Ebben a konkrét helyzetben a kisfiú találta ki a “melléknevet” amit nagyon viccesnek talált. Másnap már szinte várta, hogy kezdjék a csúfolást, tudta, hogy mit fog csinálni. Rájuk vigyorgott és azt mondta „nem lehetnék inkább melléknév? Ezzel derültséget keltett és a továbbiakban nem volt már érdekes ez a téma.

Tudom, hogy sok szülő azt gondolja, hogy ő nem tud színészkedni, de erre nincs is szükség. Iskolás mindenki volt és amúgy is a gyerek a rendező is meg az író is, ő mondja meg nekünk, hogy mit mondjunk, hogyan viselkedjünk. Itt nem nevelni kell és nem magyarázni, hanem segíteni, hogy a gyerek láthassa kívülről, mi történt valójában.

Ez az önbizalom alapja, amikor valaki tudja, hogy mások mit látnak, amikor ő csinál valamit és tudja, hogy ebben neki döntési és választási lehetősége van. Természetesen ettől a temperamentuma nem változik meg senkinek, de a személyisége abban az értelemben igen, hogy afelé halad, hogy békében éljen magával. Ezt sem a büntetés, sem a jutalmazás nem tanítja meg.

Ha tetszett a post, akkor kérem, hogy a like gomb megnyomásával jelezzen vissza. Ha gyereknevelési kérdése vagy nevelési nehézsége van, akkor kérjen online konzultációt a [email protected] email címen. A szerzőről találhat információt a Fimota.hu oldalon.