Hogyan társasozzunk a gyerekekkel?

A társasjáték fontos része a gyereknevelésnek. Mindenki tudja, hogy nem csak játék, hanem sokféle ismeretnek is az alapja. Többek között a kudarctűrésnek is jó mutatója. Veszíteni nem jó érzés, de a gyerek boldogulása szempontjából sokat számít megtanulja-e jól kezelni a kudarcokat. A szülőkben ugyanakkor mindig van egy kis bizonytalanság: „Hagyjam nyerni, hogy motiváljam?” „Ha hagyom veszíteni, akkor lehet, hogy örökre feladja?” Hol a határ? Akkor tanul-e jobban a gyerek, ha sokszor átéli a kudarcot vagy akkor, ha elkerüli?

Mindenki azt szeretné, ha a gyereke elfogadná, amikor veszít, és közben nem veszítené el a motivációját, vidám maradna és kitartó. Ez érzelmileg nagyon bonyolult dolog, ezért a gyereknek időre és sok gyakorlásra van szüksége. Ha jól segítjük, a játékszeretetét is megőrzi és a kudarctűrése is fejlődik.

A szülőkben az aggodalmat az kelti, hogy csak a győzelemre koncentrál a gyerek és magát a játékot nem tudja élvezni. De nyugodjunk meg, kicsi gyereknél ez természetes. Az óvodások már játszanak, de csak egy szempontra tudnak figyelni. Megértik, a játék lényege az, hogy ki nyer. A gyakorlás és az érés együttesen vezet el oda, hogy a gyerek a másik szempontjait is értse, hogy a másikkal is azonosulni tudjon, és akkor már maga a folyamat is érdekessé válik. A társasjátékot társsal kell játszani, attól élvezetes, hogy a társam gondolataiban, érzéseiben osztozom, próbálom megfejteni a stratégiáját és túljárni az eszén.

A gyerekek érési tempójuktól függően 6-8 éves kor körül lesznek a mentális fejlődésnek azon az állomásán, hogy a szabályok jelentését, értelmét felfogják. A kisiskoláskor a szabályokról szól. Mindenre szabályt alkotnak. Sokszor lehet látni vitatkozó gyerekeket az iskolaudvaron vagy játszótéren, ahogy hevesen győzködik egymást egészen addig, míg a játékra már nem is marad idejük.  Így ne csodálkozzunk azon, hogy a társasjátékban is ők akarják a szabályokat meghatározni. Ekkor már értik, hogy a játék nemcsak a nyerésről szól, hanem a szabályokról is. De a szabályt valakik alkották és azok meg is változtathatók. Mekkora felfedezés! Persze, hogy ki akarja próbálni.

A nagyon öntörvényű, belülről irányított gyerekek sokszor csak a saját szabályaik szerint akarnak társasozni. Így tanítják magukat a szabályok elfogadására. Az ilyen gyerekek az iskolában is mindig a társaikon kérik számon a szabályokat.  Ez ugyanaz a helyzet, amikor a 1,5-2 éves gyerek áll a virág előtt és mondja, hogy nem szabad, miközben már tépi is le. Tudni már tudja a szabályt a szavak szintjén, de a szavak még nem tudják megállítani az inger kiváltotta mozgását. A társasjáték szabályait átíró gyerek egy magasabb mentális szinten ugyanezt csinálja. A szabálytanulás szakaszában van. Játszik a szabályokkal a szavak szintjén, alkalmazkodik a saját szabályaihoz, de ezt még nem tudja általánosítani, még nem tud alkalmazkodni mások szabályaihoz. Ez a szabály tudatosításának a szakasza. A viselkedészavarban szenvedő gyerekeknél ez kicsit késik, kicsit tovább tart, mint más gyereknél. De ha értjük, hogy mit miért csinál a gyerek akkor, esetleg már ennek a lépésnek is örülhetünk, mert tudjuk, hogy ez vezet el a szabálybeépüléséhez.

Kinek, több, kinek kevesebb próbára van szüksége megérteni, hogy a jó játékhoz az is kell, hogy minden résztvevő számára izgalmas legyen. Játék közben lehet jelezni, ez nekünk így nem nagyon érdekes, lehet javaslatot is tenni, hogyan lehetne izgalmasabb. Elmondhatjuk, ha érdekli a gyereket, hogy mi az eredeti játék, de nem kell erőltetni. Fontos, ha a gyerek jó irányba mozdul, pl. hosszabb ideig játszottunk, vagy ugyan megváltoztatta a szabályokat, de aszerint végigjátszottunk, vagy esetleg nagyvonalú volt stb. Adjunk sokszor visszajelzést, hogy mikor jó a játék. És mondjuk meg miért. Javaslom, hogy a játékot mindig a „köszönöm a játékot” kifejezéssel zárjuk.

Vannak szülők, akik erkölcsi nevelés címén nem engedik a gyereket győzni, mert becsületesen kell játszani és a vereséget el kell viselni. Ők arról feledkeznek el, hogy a gyerek nem olyan érett, ügyes és tapasztalt, mint ők, tehát ez a hozzáállás igazából elég igazságtalan. Igazságossá úgy tehető, hogy a gyereknek megfelelő előnyöket adunk és ezzel kiegyenlítjük a különbséget. De az előnyöket a gyerek határozza meg és ne a szülő.

Mások mindent ráhagynak a gyerekre és nem szólnak, ha csal. Ez sem szerencsés, mert az értékrendünket komolyan kell venni, még a játékban is. Az értékrend nem változhat helyzettől függően. Ha a gyerek szeretne még egyszer dobni, akkor kérdezzünk rá, hányszor akar, és hagyjuk. Ha a mi bábunkat visszateszi a kezdőpontra, mondjuk azt, hogy így a verseny nekünk nagyon nehéz lesz, de mutassuk meg, hogy nem keseredünk el és próbálkozunk. A mintaadáson keresztül többet tanul a gyerek mintha rákényszerítenénk egy általunk helyesnek tartott szabályt.

Olyan szülő is van, aki csal, hogy a gyerek nyerjen. Ez ugyanaz a helyzet, mint amikor a gyereket hagyjuk csalni. Sérti az értékrendet. Figyelmeztessük a gyereket, hogy mi állunk nyerésre, és kérdezzük meg akar-e cserélni, vagy még egyszer dobni. A cél a lazulás, a nevetés, a jól együtt töltött idő. Ezért mindent lehet, amit ahhoz kell, hogy ő is boldog legyen, de ha eltérünk a szabálytól, akkor azt meg kell beszélnünk. A szülő is elengedheti magát, nem kell minden helyzetet tudatos nevelésre használni. A játék önmagában sokféle fejlődési lehetőséget kínál, főleg, ha az örömét meghagyjuk.

A gyerekek nem azonos természetűek és nem azonos ütemben fejlődnek. A szorongó gyerekek lehet, hogy nem állnak ellen a szülő akaratának, egyszerűen „csak nem szeretnek társasozni”. Vegyük észre és kezdjük elölről, egyszerű játékokkal és ígérjük meg, hogy úgy játszunk, ahogy ő szeretné.

Vannak gyerekek, akik hevesebb vérmérsékletűek, egy ADHD-s gyerek mindent irányítani akar. Legyünk türelemmel, ők aztán igazán szeretnek játszani felnőttként is, ha nem vesszük el a kedvüket.

Nagyobb gondot az jelent, ha a családban többféle korú és temperamentumú gyerek van. Ilyen esetben lehet, hogy el kell engednünk egy időre azt az idilli képet, hogy a család együtt ül vasárnap délután és jókedvűen, békésen társasozgat. Lehet, hogy le kell mondani a közös játékról. Az egyik szülő játszik az egyik gyerekkel vagy gyerekekkel, míg a másik szülő a másikkal. Nem szabad megengedni, hogy a testvérek szenvedjenek esetleg attól a gyerektől, aki még nem elég érett az adott társasjátékhoz. A közös jó hangulat akkor is meg lehet, ha egy szobában szétválva, élvezettel játszunk.

A társasjátékok (bele értve a kártyajátékokat is) komoly örömforrást jelentenek, amellett, hogy gazdag tárházát kínálják a szellemi, érzelmi és szociális fejlődésnek.  Türelemmel, ellazulva tanítgassuk a gyerekeket, hogy majd felnőttként is tudjanak játszani. Ha nem görcsölünk rá, akkor a társasjátékok a családi életben stressz oldó, sok vidámságot kínáló együtt játszási lehetőséget fognak nyújtani.