Hogyan veszíthetjük el a gyerek bizalmát?

A bizalom az egyik legfontosabb kapcsolati érték. Bizalom hiányában az állandó félelem, gyanakvás, készültség az uralkodó érzés. Ezt a szülők is tudják ezért nemcsak biztonságban akarják tudni a gyerekeiket, de legalább ennyire szeretnék arról is biztositani, hogy bennük megbízhat, rájuk támaszkodhat, segítséget kérhet, kaphat. Ugyanez a jóakarat azonban sokszor tévútra viszi a szülőket. A következőkben a tapasztalatom szerint a leggyakoribb félreértéseket próbálom meg leírni.

ELTITKOLÁS Minden szülő szeretné a bánattól megkímélni a gyerekét így fordulhat elő, hogy minél fontosabb a bánatot okozó esemény annál nagyobb valószínűséggel fogja a szülő azt kisebbíteni, elhallgatni vagy akár eltagadni. Egyszer csak eltűnik valamelyik nagyszülő, kisírt szemek, idegen emberek, fekete ruhák, pusmogás, stb. Minél kisebb a gyerek annál kevésbé tartják lehetségesnek, a szülők, hogy megbeszéljék a gyerekkel mi történt, mi történik. 

A kisgyerekek elsősorban a metakommunikációt olvassák. Az anyuka szemöldök állásából vagy a hangsúlyból jobban tudja a gyerek, hogy most már tényleg szót kell fogadni, mint abból, amit a szavakból megért. A sok furcsaságot látva maga körül, kirekesztve, egyedül marad az ijedtségével. Ha kérdez nem kap rendes választ. „Nincs semmi baj, anyának/apának most nincs ideje/el kell mennie, majd a Marika néni vigyáz rád.” Miközben semmi nincs rendben, az egész élet felborult. Onnan tudjuk, hogy a gyereket magára hagytuk érzelmileg, hogy nem kérdez, csendes lesz, visszahúzódik, esetleg elkezd bepisilni, nehezen alszik el, nem akar elmenni otthonról, kapaszkodik a szülőbe,  vagy nagyon nyugtalanná válik, kezelhetetlen lesz, türelmetlen, követelődző, gyakori indulatkitörésekkel, váratlan agresszióval.

TAGADÁS Legáltalánosabb szülői magatartás a félelmek racionalizálása. Amikor a szülő logikusan bebizonyítja a gyereknek, hogy miért hülyeség az, amitől fél. Mert szörnyek nincsenek, mert a betörő ide nem jön stb. Egy erős érzelemmel nemcsak nem segít megbirkózni a szülő, a  kétségbevonással, a tagadással még az önértékelését is csorbítja. Igy hamar megtanulja a gyerek, hogy a félelmeiről nem szabad beszélni. Miután ez is óvodáskorban jellemző, ezért a tünetek is a hasonlóak lehetnek, mint a fentebb soroltak.

FELÜLIRÁS Amikor megmondjuk, hogy mit érezhet vagy mit nem a gyerek. PL „Nem utálhatod a Zsombort, hiszen a legjobb barátod. Ilyet nem mondhatsz, senkit nem utálunk.” Mivel az érzéseket nem lehet felül írni, így a gyerekben csak bűntudatot keltünk és nem segítjük, az érzései tisztázásában. Ezért igyekszik majd eltitkolni a valódi érzéseit, hogy ne kelljen szégyenkeznie, meg amúgy is felesleges bármit mondani, mert úgy sem hiszünk neki.

HAZUGSÁG Ugyancsak a kímélet jegyében nem mondják el a szülők, pl. hogy megromlott a kapcsolatuk, hanem megpróbálják a gyerek előtt eltitkolni és pl. az apa minden este a gyerekek lefektetését követően elmegy otthonról és reggel hazajön, hogy ne vegyék észre, vagy a súlyosan beteg osztálytársról azt mondják, hogy elköltözött. Amikor egy szülői hazugság napvilágra kerül, a gyerek megretten, nem tudja mit csináljon, a hangulata kiszámíthatatlan lesz. Nem próbálja majd megbeszélni. Leginkább abból foghatunk gyanút, hogy pl. egy kiskamasz bizalmi válságba került, hogy durván elutasítja, amit a szülő mond. „Nekem ne magyarázz! Nem érdekel mi a véleményed! Hagyjál békén, semmi közöd hozzá!”

ÁTHÁRÍTÁS A gyerek történetei után a hibáira mutatunk rá. Pl. „Azért történhetett mert megint nem figyeltél, készültél, elhagytad, irigy voltál, belebeszéltél stb.” Vagyis a gyerek a felelős, ő rontott el megint valamit. Nyilván erre a visszajelzésre nincs szüksége, épp elég baja van. Ez nem segítség, csak minden rosszabb lesz tőle. Gondoljunk csak arra, hogy mit érznénk akkor, amikor reggel felborítanánk a kávéscsészénket és erre valaki azt mondaná, hogy ez azért történt mert megint nem figyeltünk. Ilyen esetben együttérzésre, segítségre van szüksége mindenkinek. A hibát nem sulykolni kell, hanem vigaszt kínálni, hogy minden megoldható és legközelebb lehet másként.

ELLENTMONDÁS Amikor a metakommunikációnk és a szavaink nincsenek összhangban. Például, ha fáradtak, idegesek vagyunk, aggódunk valami miatt vagy csak új pedagógiai módszert tanultunk (pl. pozitív gondolkodás) – lehet, hogy ezt nem mondjuk ki csak próbálunk összeszorított foggal türelmesen, kedvesen beszélni a gyerekhez. Talán ez az a helyzet ami a legtöbb és legnagyobb provokációkat hozza ki a gyerekekből. Nem értik mi történik, de feszültté válnak és azt akarják (nem tudatosan), hogy legyen ennek vége és derüljön ki mi a helyzet. Ezért mindig mondjuk ki, mit érzünk és tisztázzuk a gyerekkel, hogy nem miatta vagyunk ilyenek. A legjobb ha azt is megmutatjuk, hogy hogyan nyugtatjuk meg magunkat. Pl. „Most leülök, iszom egy pohár hideg vizet, elszámolok tízig és akkor kérdezd meg újra.”

FIGYELMETLENSÉG Tulajdonképpen mindegy, hogy nem érünk rá, figyelemzavarosak, depressziósok vagy kimerültek, betegek vagyunk, ha többször előfordul, hogy lerázzuk a gyereket, nem válaszolunk, észre sem vesszük, hogy akar valamit, akkor a kommunikációt egy irányba tereljük. Nem akar majd megosztani, megbeszélni a gyerek, csak az igényeit, akaratát akarja majd érvényesíteni és azt olyan erőszakosan, hogy ne lehessen figyelmen kívül hagyni.

Ha valami megváltozik, felborul az életünkben, akkor ne hagyjuk ki a gyereket. Ne várjuk, hogy kérdezzen. A szülők dolga, hogy tájékoztassák a gyereket arról, mi történt, és mit fognak tenni. A bevonás, az érzelmi közösség a legfontosabb. Tudnia kell a gyereknek, hogy bármekkora is a baj, nem marad egyedül, nem rekesztjük ki a családból.

Ez azért nem azt jelenti, hogy minden részletet meg kell osztanunk. Természetesen a gyerek életkorának megfelelően beszéljünk, de a megfelelő szavakat használjuk. Csak nagyobb bajt teremtünk azzal, ha helytelenül próbálunk enyhíteni a helyzeten. Például, ha meghal valaki, akkor ne mondjuk, hogy alszik vagy elaludt, mert akkor jó eséllyel elérjük, hogy a gyerek rettegjen az alvástól. Ha valaki súlyos beteg, akkor ne mondjuk rá, hogy fáradt, mert akkor könnyen lehet, hogy a gyerek pánikba esik, ha azt mondják neki, hogy most már ő is elfáradt.

A gyerekek látják, hogy mi történik körülöttük, ne vezessük félre őket. A normál értelmi fejlődésnek az is része, hogy ismerje meg a halál, betegség fogalmát, tanuljon meg a tudattal együtt élni és tanuljon meg magára vigyázni. Hat éves, tíz éves és tizenhat éves kor táján minden gyerek foglalkozik a lét kérdéseivel, ha van közvetlen élménye, ha nincs. Ezt a kínt senki nem tudja megúszni, csak elnapolni. Tartsuk tiszteletben a gyerek érzéseit, hallgassuk meg, tájékoztassuk, válaszoljunk a kérdéseire és érzelmileg ne hagyjuk magára.