Miért ne mondjuk, hogy egyformán szeretjük a gyerekeinket?

Mert ezzel provokáljuk őket. Folytonos versenybe, méricskélésbe, összehasonlításba hajszoljuk őket és állandó bizonyításba magunkat.

A szülők és a gyerekek személyisége is különbözik egymástól. Másképp mutatjuk ki a szeretetünket egy olyan gyerek felé, aki folytonos érintésre vágyik, és másképp, aki nem nagyon szereti a testi kontaktust. Van, aki folyton beszél és le kell állítani és van, aki nehezen fogalmazza meg a mondanivalóját. Az egyiket leállítjuk, míg a másikat bátorítjuk. Ez nem azonos bánásmód. Ha nem tiszták a fogalmaink, akkor mi magunk is elbizonytalanodhatunk, amikor a gyerek azzal támad, hogy „A tesómat jobban szereted, mert neki soha nem mondod, hogy maradjon már csöndben”.

Ha az egyformaságot hangsúlyozzuk, akkor sokszor zsákutcába jutunk. Mindenből veszünk minden gyereknek, ha szereti hanem, idegesen méricskéljük, hogy az egyik gyerek nehogy többet kapjon, mint a másik. Lehetetlen, értelmetlen helyzetekbe keveredünk, és minél jobban igyekszünk, a gyerekek annál elégedetlenebbek. Mert az érzelem és a személyiség területén az „egyforma” nem értelmezhető fogalom. Nem létezik egyformaság még két egypetéjű iker esetében sem.

Az egyik gyerek jobban hasonlít az anyjára természetében és a másik inkább az apja. Nyilván aki hasonló hozzánk azt könnyebben megértjük, könnyebb vele azonos hullámhosszon lenni, de ezt nem tudjuk azzal elfedni, hogy azt mondjuk, de akkor is egyformán szeretlek benneteket. Az érzelem nem mérhető és nem látható, csak a viselkedés összehasonlítható.

A legjobb ezt a csapdát kikerülni. Mindenki más, mindenkit másért, mindenkit máshogy szeretünk. Téged, azért mert a legkisebb fiam vagy téged, azért mert a legnagyobb, téged, mert gyönyörű szőke hajad van, téged mert szép fekete szemed, mert szépen tudsz rendet rakni, énekelni, rajzolni, mert mindig vidám vagy, mert meg tudsz vigasztalni, mert törődsz másokkal stb. Külső, belső tulajdonságokat egyaránt megnevezünk. A pozitív, elismerésre méltó, a kívánatos tulajdonságokat hangsúlyozzuk, a nem kívánatost véletlennek minősítjük, nem sulykoljuk, mert úgy tekintünk rá, hogy ez nem jellemző a gyerekre.

A „más”-ba nem lehet belekötni, nem lehet összemérni. Ha megtanítjuk a gyerekeknek, hogy milyen tulajdonságaik vannak, mik az erősségeik, mire lehetnek büszkék, akkor mindenki önmagáért, saját értékeiért szerethető.

Ennek a szemléletnek fontos hozadéka, hogy lehetővé teszi a szülők számára, hogy a gyerekeiket együttműködésre neveljék. Meg tudják mutatni a gyerekeknek, hogy ki miben tudja a másikat segíteni, így nem a vetélkedést, hanem az elfogadást, egymás ismeretét és a másikra való támaszkodás mikéntjét tudjuk tanítani.