Miért olyan nehéz szülőnek lenni?

Mert mindig figyelni kell a gyereket, szinte percenként döntést kell hozni valamiről. Odaugorjak, megfogjam, elkapjam, vagy csak kiáltsak rá… Megengedjem vagy kényszerítsem… Mikor mosdassam, etessem, altassam stb.… Nagyobb gyereknél ritkábban kell döntést hozni, de ezeknek hosszabban tartó következményei vannak (kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond).

A döntések következményeit pedig viselnünk kell. Ha egyszer megengedtem, másodszor is próbálkozik, ha azt mondtam nem, de 10 perc múlva már megengedném, tudom, hogy nem kellene… csak nő és nő a pókháló. A döntés gondolkodást igényel, a következmények előrelátását. Nevelés közben azonban ritkán van idő arra, hogy az ember végig gondolja, miért éppen így döntött, miért éppen ezt mondta. Így aztán belegabalyodhatunk, érezzük, hogy következetlenek vagyunk, feszültek leszünk és egyre tehetetlenebbek, amitől egyre agresszívabbá válhatunk, ami aztán a gyereken csattanhat.

Sokan csalódottnak is érzik magukat, mert nem így akarták nevelni a gyereket. Sokan úgy érzik, szinte személyiséget kellett váltaniuk, hogy valahogy úrrá tudjanak lenni a gyerek/ek által előállított helyzeteken.

Mindenkinek van tapasztalata a saját neveltetéséről és arról, hogy mások hogyan nevelik a gyerekeiket. Ezek alapján a szülők kidolgozzák a maguk elképzelését. Napjainkban azonban a világ olyan gyorsan változik, hogy sok esetben nem állnak rendelkezésre minták, nem lehet felhasználni az előző generáció tapasztalatait. A szomszédok, barátok pedig éppúgy keresik a válaszokat és megoldásokat, mint ők. Ugyanakkor a kutatások folyamatosan szolgáltatják az adatokat a gyerekek fejlődésének sajátosságairól, a környezeti hatások okozta változásokról és a nevelési módszerek hatékonyságáról. A bizonytalan szülő sokszor a szakemberektől vár választ, de minél bizonytalanabb annál nehezebben kötelezi el magát egyik vagy másik nézőpont vagy módszer mellett, sokszor még bizonytalanabbá válik.

Nehezíti a helyzetet az ideálisról való elképzelés. Milyen a tökéletes szülő, milyen a tökéletes gyerek. Úgy képzeljük, hogy a tökéletes szülő mindig türelmes és megértő, mindig szerető és odaforduló, aki nem büntet, hanem beláttat.

Persze a szülő is csak ember, így ennek az idealizált képnek nem tud megfelelni, ezért bűntudata van, emiatt úgy érzi, hogy kárpótolnia kell a gyereket, a hibás döntések vagy a nem megfelelő szülői magatartás miatt. A gyerek persze nem tudja követni a szülő belső történéseit, de ha tudná, akkor sem értené, és amikor már értené, akkor meg már nem érdekelné. De szerencsére a gyerekek nem a tökéletesre vannak programozva. Valójában nem zavarja őket, hogy nem vagyunk tökéletesek, mert erről nincs is fogalmuk. Többnyire egyszerűen csak elfogadnak bennünket és úgy szeretnek, amilyenek vagyunk. Az, hogy visszabeszélnek, provokálnak, erőszakoskodnak – ezek inkább a kognitív fejlődés szintjére utalnak. Amikor pedig azzal támadnak, hogy nem is vagyunk jó szülők vagy nem is szeretnek minket – akkor leginkább azt mutatják, hogy milyen empatikusak, pontosan tudják, hogy mire reagálunk érzékenyen. Ez is a fejlődés fontos összetevője. A kérdés az, hogy egy ilyen szituáció gyerekes reakciót vált-e ki belőlünk, vagy inkább a gyerek fejlődését látó felnőttként tudunk-e, fogunk-e reagálni.

Ha a szülő nem tökéletes, vajon a gyerek az? A tökéletes gyerekről is van elképzelésünk. Amikor a szülők tervezik vagy várják a gyereket, akkor elképzelik azt, hogy milyet is szeretnének. Milyen legyen a természete, hogy nézzen ki stb., és úgy gondolják, hogy ők minden tudásukat beleadva majd egy csodagyereket nevelnek, aki érdeklődő lesz, aki szép lesz, aki kedves lesz, aki törődő lesz. Tehát csupa szép és jó dolgot képzelnek el. Csakhogy a valóság az, hogy ahogy mi sem vagyunk tökéletesek szülőként, úgy a gyerekek sem tökéletesek gyerekként. Mindenkinek megvan a maga keresztje és mindenkinek megvan a maga tehetsége. Nagyon sok múlik azon, hogy a szülő mekkora energiát fordít arra, hogy a gyerekét betörje vagy belepréselje abba a képbe, amit ő szeretne, vagy megengedi magának, hogy felfedezze a gyerekét és segítse megtalálni a saját erényeit, tehetségét és arra tanítsa, hogy a nehézségeivel hogyan tudjon megbirkózni. Ebbe beleértve a személyiségéből, karakteréből fakadó nehézségeit is.

Elég, ha csak jobbá akarunk válni. Ehhez nem is kell más csak annak felismerése, hogy hol van a legtöbb konfliktus, mitől válunk idegessé. Utána félretéve a minősítést, hibáztatást és a tökéletesség hiánya miatti csalódottságunkat, elemezzük a helyzetet és hideg fejjel hozzunk egy döntést. Például: nem fogjuk veszekedéssel kezdeni a napot. Mindenki kap egy órát és magától kel, a reggeli 9:00-9:30 között van, aki nem ér oda az majd tízórait kaphat, ami 11:00-kor van. Azért ezt a példát hoztam, mert tudom, hogy sok családban a szülő már attól szétforgácsolódik, hogy folyton valaki eszik vagy enni akar. Ha rögzített étkezési időpontok vannak, akkor ugyan a szülőnek is fegyelmezettebbnek kell lennie, de a nyeresége, amit pár nap után a nyugalommal nyer, valószínűleg sokkal nagyobb lesz.

Adjunk tehát a mindennapoknak keretet. Legyen napirend, házirend. Minél világosabbak a szabályok és az események egymásutánja, annál kevesebb döntést kell hozni. Ha kifüggesztjük a napirendet vagy a házimunka, kütyüzés stb. beosztást, akkor csak rá kell mutatnunk vagy meg kell néznünk, és nem kell az agyunkat döntéssel és a következmények végig gondolásával terhelni, mert ezt egyszer a táblázat összeállításakor már megtettük. Természetesen a gyerekkel/gyerekekkel is érdemes egyeztetni, ha együttműködést várunk. Ez biztonságot és kiszámíthatóságot is ad a család minden tagja számára, feltéve, ha komolyan is vesszük.

Fontos megérteni, hogy a „tökéletes” fogalma a nevelésben egy téveszme, mert ellenkezik az emberi természettel. Ha sikerül lemondanunk az idealizált családról, szülőről, gyerekről, akkor elfogadóbbak lehetünk, azzal amink van. Taníthatjuk a gyerekeket arra, hogy a jóra való törekvés, az igyekezet és az erőfeszítés méltánylandó és egy ábrándnál fontosabb a jelenben megélt együttérzés és együttműködés.