Miért válik zsarnokká az egyenrangúnak nevelt gyerek?

A korábbi posztokban három olyan szülői hozzáállásról írtam, amivel, ha túlzásba viszi a szülő, a legjobb szándéka ellenére is kis zsarnokot nevel a gyerekéből. A mai posztomban a negyedik ilyen szemléletről fogok írni, a „partner” szülőkről, akik a gyereket társnak tekintik.

A „partner” szülői magatartás szerint a gyereket demokratikusan kell nevelni, mindig meg kell hallgatni őt is. Mindig joga van elmondani, mit gondol. Minden őt érintő kérdésben ki kell kérni a véleményét, például meg kell kérdezni tőle, hogy elégedett-e a tanítójával vagy akar-e iskolát váltani, adjunk-e kölcsönt a nagybácsinak és úgy általában mindenhez hozzá- és beleszólhat. A „partner” szülő nem várja el a gyerektől az azonnali engedelmességet vagy alkalmazkodást. Nem akarja, hogy a gyerek parancsra engedelmeskedjen. Szeretné, hogy belássa a dolgok logikáját és ezután saját jószántából cselekedjen megfelelően. Ezért igyekszik magyarázatot adni és meggyőzni a gyereket.

Ha ezt a gyerek nyelvére fordítjuk, számára ez azt jelenti, hogy a szülő az ő beleegyezését kéri abban, hogy betartja-e a szabályt. Azt tanulja meg, hogy neki választási lehetősége, felülbírálati joga van.

A probléma az, hogy a gyereknek nincs megfelelő tudása, ismerete, tapasztalata a világról és az adott helyzet összetevőiről, ezért a dolog (felnőtt) logikája az ő számára sokszor nem érthető vagy nem érdekes. Például nem izgatja, hogy hány fok van kint, ha úgy gondolja, hogy neki mindenképp a piros nadrágját kell felvennie, mert meg akarja mutatni a barátjának. Egy gyerek életében gyakran adódnak olyan helyzetek is, amikor azonnal szót kellene fogadnia, és akár veszélyt jelenthet, ha nem teszi. Például amikor a szülő azt mondja, hogy álljon meg, mert látja, hogy a gyerek egy gödör felé fut, miközben a barátját nézi.

Természetesen nem arról van szó, hogy parancsolni kell, a gyereknek meg gondolkodás nélkül engedelmeskednie. Az összefüggéseket, a dolgok értelmét meg kell beszélni a gyerekkel, de nem akkor, amikor helyzet van. A megbeszélést későbbre tartogassuk, amikor intim, meghitt légkörben tudunk beszélgetni vele. Az a jó, ha vannak olyan kifejezéseink, amiből tudja a gyerek, hogy abban a pillanatban engedelmeskednie kell. Például, ha azt mondja a szülő, hogy “Stop”, “Most állj meg”, “Veszélyes”, “Ez tabu”, “Ez a vége”, „Ez felnőtt dolog/döntés/hatáskör” ízlés szerint. A gyereknek tudnia kell, hogy ilyenkor nem a levegőbe beszélünk, azonnali szófogadást várunk tőle.

A „partner” nevelési szemléletben a gyerek ahogy nő, úgy lesz egyre kritikusabb. Egyre több mindenben nem ért egyet a szülővel vagy csak egyre kevésbé akar együttműködni. Például ebédidőben éppen nem éhes, azt mondja, majd később eszik, még nem akar lefeküdni, mert nem álmos, szerinte nem kell bocsánatot kérnie, szüksége volt a pénzre és azért vette el, igaza volt, amikor lehülyézte a szomszédot és abban is igaza van, hogy a tanárnak nincs joga őt beküldeni a terembe stb. Végeláthatatlan viták sora következik és egyre több konfliktus a családon kívül is. A szülők nem értik, hogy a gyerek miért nem működik együtt, miért ilyen ellenséges. A gyerek pedig nem érti, hogy mi a baj vele és azt sem, hogy miért nem szeretik, hiszen ő csak az igazat (a véleményét) mondja, pontosan úgy, ahogy tanították neki.

Szociális hierarchiában élő lények vagyunk, ezért a gyerekeinknek meg kell tanulniuk sokféle helyzetben engedelmeskedni és/vagy együttműködni. Aki nem tud engedelmeskedni, annak minden főnöki utasításra összerándul majd a gyomra és azonnali ellenállással reagál. Nem is fog tudni beilleszkedni, csak fokozott lelki megterhelés mellett vagy kénytelen lesz rendszeren kívül létezni, ami sokaknak szintén nagy lelki megterheléssel jár. 

A gyerek akkor érzi magát biztonságban, ha a szülők és a pedagógusok a hierarchiában felette állnak. Ők tudják, hogy mi a jó, mi a helyes, és megmondják, mikor mit kell csinálni. A gyerek biológiai programja szerint kb. 9 éves korig arra van programozva, hogy elfogadja és elvárja ezt az irányítást (számára a felnőtt szinte mindenható). Ha ez hiányzik, akkor a gyerek folyton csak a határokat keresi, ami a környezet számára, mint állandó provokáció jelenik meg. És megjelenik a zsarnok gyerek, aki folyton vitatkozik, minden határt átlép, meg van győződve, hogy neki mindent szabad és úgy hiszi, bármiben vétó joga van és mindenbe beleszólhat, mert a véleménye minden ügyben nagyon fontos. Kizárólag azt kell megtennie, amivel egyetért, amibe beleegyezik, amihez kedve van, és nem kell másokra tekintettel lennie, mert mindenkinek az a dolga, hogy őrá legyen tekintettel.

Ha a szülő partner, akkor a gyereknek ugyanolyan szabályalkotási és ellenőrzési joga lehet, mint a szülőnek. Ennek következtében nagyon gyakran számon is kéri a szülőket: „Te miért maradhatsz fönn? Te miért nézheted meg ezt a filmet, ha én nem? Én miért nem ihatok sört?”. Mindenben próbálják a felnőtteket utánozni, aminek következtében egy kicsit korán érnek ezek a gyerekek. 13-14 évesen úgy akarnak élni, mint egy igazi felnőtt és meg is teszik, többnyire súlyos bajokba keverve magukat.

A nevelés soha nem írható le fekete-fehér szélsőség mentén. A nevelésnek rugalmasnak, a gyerek természetéhez, életkorához és értelmi képességeihez alkalmazkodva a hosszú távú cél elérését szem előtt tartva kell történnie. A gyerek életkorának és az értelmi képességének megfelelően a döntési hatásköröket és felelősségi köröket is fokozatosan kell tágítani. Erről többet a „Mit tegyünk, ha a gyerekek átvették az uralmat?” bejegyzésben lehet olvasni.