Mit tegyünk, ha a gyerekek átvették az uralmat?

Időnként minden szülő úgy érezheti, hogy elvesztette a falkavezér szerepét és a gyerekek diktálnak. Nem nehéz észrevenni, hogy mikor csúsztunk el. Ilyenkor kétségbeesve és a helyzet abszurditását érezve egyre türelmetlenebbül győzködjük a gyereket arról, hogy például miért kilenckor kell ágyba mennie és nem tízkor. A gyerek pedig, biológiai programját követve, kétségbeesetten próbálja felderíteni, hogy akkor most mi a szabály, ki a főnök, hol vannak a határok.

A hierarchia fontos és jó dolog. Ez jelenti a gyerek számára a biztonságot, a kiszámíthatóságot, a szerető, elfogadó támogatást. A szülő számára pedig elhozza az együttműködő gyereket, a végeláthatatlan viták és provokációk látványos csökkenését.

A békés együttéléshez fontos, hogy a szerepek családon belül tisztázottak legyenek. Ezért használjunk gyakran olyan kifejezéseket, hogy felnőtt idő, gyerek idő, gyerek program, felnőtt program, gyerek döntés, felnőtt döntés. Értelemszerűen, ha kimondtuk, hogy valami kinek a hatáskörébe tartozik, akkor a másiktól elvárjuk, hogy azt tiszteletben tartsa. Például, délután lehet gyerek idő, amikor együtt játszik a család, de este nyolc után felnőtt idő van, amikor a gyerekek a szobájukban vagy az ágyukban maradnak (az alvásról, altatásról külön bejegyzésben fogok írni).

Egy döntés lehet felnőtt vagy gyerek döntés/választás és lehet családi kupaktanács. Pl. a családi kupaktanács dönthet arról, hogy a nyaralás víz mellett vagy hegyek között legyen, ha a gyereknek már van tapasztalata mindkettőből. A gyerekre lehet bízni azt a döntést, hogy akar-e barátot vagy rokon gyereket hívni. A nyaralás helyéről pedig minden szempontot mérlegelve a felnőttnek kell döntenie. De a felnőttnek kell mérlegelnie azt is, hogy egyáltalán kupaktanácsba hozható-e a téma. Ha két nagyon más természetű gyerekük van és kevés az esély a megegyezésre, akkor jobb, ha a szülők maguk döntenek a nyaralás helyéről. Így kell tenniük akkor is, ha tudják a gyerekükről, hogy minden új dologtól retteg.

A gyereknek a döntéshozatalt tanítani kell. Az „én ezt akarom” egy indulati reakció. Az előre vivő tanításhoz ki kell jelölni a kereteket. Például egy óvodás gyerek esetén, a szülő minden reggel látványosan megnézheti, hogy hány fok van, milyen erős a szél és ez alapján megmondhatja, hogy vastag vagy vékony nadrág kell, de hogy milyen színű legyen, azt a gyerekre bízhatja.

Ha úgy látja a szülő, hogy egy szinten a gyerek megbízható, jó döntéseket hoz, akkor ezt mondja meg neki és ajánlja fel a következő lépést. Az előbbi példát folytatva, a gyerek feladata lehet, hogy megnézze, milyen idő várható, majd megvitassa a szülővel a lehetséges választásokat és végül meghozza a döntést. Első látásra macerásnak tűnhet, de az elején befektetett munka gyorsan megtérül, mert ahol világos és egyértelmű a szabály azt a gyerek gyorsan tanulja, és ha már tudja, akkor ezzel később már nem kell foglalkoznia a szülőnek. Azaz hosszútávon időt és energiát spórolunk (a hibás tanításról külön bejegyzésben fogok írni).

Ha valamiben döntési joga van a gyereknek, akkor azt ne írjuk felül. Ha lilához barnát vesz, akkor felhívhatja a szülő rá a figyelmét, javaslatot tehet, ha fontos, akkor a délutáni programba beilleszthet a színek harmóniájáról egy játékot, de ha hosszútávon szeretné megtanítani a gyereket valamire, akkor el kell fogadnia a gyerek döntését és engednie kell, hogy felvegye az általa választott színeket.

Sokszor kell a gyerek számára megmutatni, hogy komolyan gondoljuk, amit mondunk. Pl. „Ez most a felnőttekre tartozik, megbeszéljük (anyával, apával, nagyszülőkkel stb.), és ha döntöttünk, azonnal elmondjuk neked is.” Akárhányszor kérdezi a gyerek vagy kezdi sorolni az érveit, soha ne menjünk bele, csak ismételjük meg, hogy ez most nem az ő hatáskörébe tartozik.

Miért? Mert a gyereknek nincs elég tudása, ismerete, információja a témában, ezt elmondhatjuk, de vitába ne menjünk bele, mert ha sikerül a gyereknek a saját szintjére húzni a szülőt, akkor a szülő hitelét veszti. Azon kaphatja magát, hogy úgy vitatkozik a gyerekkel, mint ahogy a gyerek a barátaival szokott és olyan dolgokat magyaráz neki, amit a gyerek át se lát.

A családi szerepek tisztázása, a felelősségi körök kijelölése, a hierarchia megfogalmazása egy tiszta, átlátható struktúrát teremt, amiben mindenki tudja a helyét és nem kell nap mint nap pozícióharcot vívni. Ezáltal lehetőséget adunk a gyerekünknek az együttműködésre, és a mindennapok is békésebbé válhatnak.