Ne váljunk a gyerek rabszolgájává!

Ebben az írásban egy olyan ördögi körről fogok írni, amibe a szeretetében túlféltő szülő tudja magát és a gyerekét keverni. Ezek a sokszor mártírrá váló szülők, akik bár „a lelküket kitették”, a gyerek egyre csak erőszakosabbá és hálátlanabbá vált.

A Felülíró szemléletű szülők az átlagosnál jobban féltik a gyereküket, erősebben szoronganak miatta. Nem hiszik el, hogy a gyerek nem fázik, nem éhes, nem álmos. Nem engedik, hogy megfogja a békát, belefeküdjön a koszba és bemenjen a hideg vízbe. Azért hívom Felülírónak őket, mert szó szerint felülírják a gyerek érzelmeit, állapotait. Ők jobban tudják, mit érez, gondol vagy tud a gyerek, olyannyira, hogy „ebben vitának helye nincs”.

Ezeknek a szülőknek a szorongása olyan elviselhetetlen mértéket is ölthet, hogy nem képesek úrrá lenni rajta. Már nem is tudnak a gyerekre figyelni, csak arra, hogy saját szorongásukat elviselhető mértékűre csökkentsék. Így anélkül, hogy ennek tudatában lennének, „beáldozhatják” a gyereküket. Az ő gyerekeik a túlöltöztetett, túletetett, víziszonyos, pók-bogár-egér stb. fóbiás gyerekek, azok, akiket izolálnak az apjuktól, nagyszülőktől, rokonoktól, mert azok nem szoronganak eléggé és megengednének olyasmit, amit a szorongó szülő nem. 

A Felülíró szülő retteg attól, hogy valamit elront, nem jól csinál. Muszáj a gyereknek jól teljesíteni, nehogy kiderüljön, hogy ő nem egy tökéletes szülő. Úgy érzi, a gyerek teljesítménye őt magát is minősíti. Persze a gyerek nem tudja a szülő perfekcionizmusát kielégíteni, így a szülő „kénytelen” a gyerek helyett megcsinálni dolgokat.

A Felülíró szülő jelszava: nincs más dolgod, csak tanulj! A gyerek egyetlen feladata, kötelessége, hogy tanuljon, minden másról a szülők gondoskodnak. Mindennap beszélnek az óvodapedagógussal, tanítóval arról, hogyan viselkedett a gyerek aznap. Felhívják az osztálytársakat, ha nem írta föl a leckét. Szólnak a tanítónak, ha valami sérelem érte a gyereket, pl. kínlódva megtanulta a verset és tőle nem kérdezték. Berohannak az iskolába, ha otthon hagyta az uzsonnáját vagy a tornafelszerelését. Nem mondják meg neki, hogy meghalt a nagymama. És kicserélik az elpusztult halat, míg iskolában van. 

A Felülíró szülő erős kontrollt gyakorol a gyerek felett. A gyereknek pedig meg kell tanulnia a szülő szorongását csökkenteni. Az esetek nagy részében a gyerek beletörődik, és minden felelősséget átad a szülőnek, meg se próbálja felírni a leckét, vagy emlékezni arra, hogy mikor mit kellene csinálnia. Nem az ő felelőssége, hogy jobban kellene tanulnia, mert jön a felvételi, vagy hogy iskolát kellene választania és a továbbtanulásról döntenie – ez mind nem az ő dolga, majd a szülő/k kitalálják, neki úgysincs beleszólása. Nincs tétje a dolgoknak, mert soha nem is volt. Ha nem sikerült a dolgozat, a szülő beszél a tanárral, utána ellenőrzi, kikérdezi a leckét és másodjára már sikerül. Nem baj, ha nem sikerül a felvételi, ha nincs munka, az otthon mindig biztonságos. Otthon kitakarítanak, megfőznek, lehet gépezni, tévét nézni, nem kell ennél több.

Ez a tanult tehetetlenség. A gyerek átveszi az önmagáért való szorongást és már tényleg nem érzi magát kompetensnek semmiben, nincs ereje bármiért megküzdeni, nincs saját érdeklődése, úgy gondolja, önállóan nem alkalmas semmire.

A szülőknek feladata, hogy megtanítsák a gyerekeiknek saját érzéseik felismerését, azok megnevezését. Hogy képessé tegyék őket arra, hogy döntéseket hozzanak és megválasszák viselkedésüket. A szorongó szülő viszont ebben tévútra vezeti a gyereket, és érzéseiben, állapotazonosításaiban bizonytalanná teszi. A gyerek a környezetével szemben tehetetlenné válik, és csak sodródik. Egy dolgot tanult meg jól, azt, hogy miként lehet a szülő szorongását csökkenteni azzal, hogy átengedi az életéről szóló döntéseket.  

Azonban a döntésképtelenség, bizonytalanság feszültséget kelt és agressziót szül. Így válthat ki egy egyszerű kérdés, például hogy mit kérsz reggelire, őrjöngést. A szülő már szólni sem mer a gyerekhez, mert nem tudja, mikor, mitől robban. Nem érti, hogy a gyerek miért őrjöng, miközben ő mindent megtesz érte.

A gyerek azt is megtanulja, hogy ezzel az erőszakos magatartással tudja a ránehezedő érzelmi terhelést csökkenteni. Ha őrjöng, békén hagyják és akkor nincs szorongás, nincs feladat és nem kell semmiben döntenie.  

Ők aztán igazi rabszolgasorban tudják tartani a szülőt. Azt tanulták, hogy a szülő dolga az ő kiszolgálásuk, a kívánságaik azonnali teljesítése. Ők még a gép mellől sem állnak föl. Onnan kiabálnak a szülőnek, hogy nyissa ki vagy csukja be az ablakot, vagy hozzon egy pohár vizet. És magukból kikelve zavarják ki, ha rosszkor talál belépni, hogy elmondja, ég a ház.

Minden szülő szereti és félti a gyerekét. De ha igazán szeretünk, akkor el kell tudnunk viselni, hogy a gyereknek van saját élete, vannak saját sikerei, saját csalódásai és saját kudarcai, amikkel egyedül kell megbirkóznia. Ezekkel meg kell tanítani együtt élni, hogy biztosak lehessünk abban, hogy hosszútávon életképes, erős gyereket neveltünk. Azt is el kell tudni fogadni, hogy egy másik ember (pl. a szülőtárs, nagyszülő) éppen olyan nagyon szereti és félti a gyereket, csak nem él akkora szorongással, mint mi. Végül, figyelni kell a külső visszajelzésekre, hogy meg tudjuk különböztetni magunkat a gyerektől és észrevegyük, ha esetleg nekünk van problémánk és nem a gyereknek.

A következő héten egy másik, jó szándékú és a gyerek viselkedésére ellentétesen ható szülői magatartásról fogok írni.