Tévútra vitt elvárások

„Ezt most direkt csináltad, hogy engem bosszants?!” - hallom időnként szülőktől. És helyzettől függetlenül, mindig tudom rá a választ. Nem, a gyerek biztosan nem direkt a szülőt akarta bosszantani. Az előző cikkekben ismertettem két olyan szülő magatartásformát, amit ha valaki túlzásba visz, akkor a jó szándéka ellenére mást tanít a gyerekének, mint amit szeretne. Most egy harmadik típusú szülői magatartást írok le, ami az erőszakosság felé sodorhatja a gyereket.

A „Sulykoló” szülő szándékosságot tulajdonít a gyerek akcióinak. Az ő értelmezésében, ha a gyerek jót csinál, akkor azzal neki akar örömet szerezni, ha rosszat, akkor őt akarja bosszantani. Az ilyen szülők első reakciója szinte mindig úgy kezdődik, hogy „Jaj de örül/szomorú a Mami/Papi…” „Egyfolytában kínos helyzetbe hozol a boltban!” „Most bosszút állsz, mert nem kaptad meg…” Mintha a gyerek nem a világban létezne, hanem a szülő része lenne, és a szülőre gyakorolt hatása kellene, hogy iránytű legyen az életében.

A kisgyerek még csak tanulja a világot, nincs olyan tudása és áttekintése, hogy kiérlelt stratégiákkal dolgozhasson. Többnyire a szülők által megerősített magatartásformákkal fog kísérletezni, és hogy mit miért tesz kicsi korában annak az értelmezését is készen átveszi a szülőktől. A kisgyereknek még énképe sincs. Nem tudja, hogy ő kicsoda és főleg nem azt, hogy milyen. Ezt még a szülők is a növekedés folyamatában tanulják. Amit mondanak a gyereknek, ahogy megszólítják, ahogy utasítják és ahogy a viselkedését értelmezik, azt gyűjti be a gyerek és az válik az énképe alapjává. Pl. „Tudom, hogy azért hisztizel, mert azt hiszed, ezzel eléred, amit akarsz.” „Úgyse fogom megcsinálni, akárhogy üvöltesz is.” Ha nem ragadná el a szülőt az indulat a kétségbeesett tehetetlenség érzése, akkor hallaná magát. Hallaná, hogyan provokálja a gyereket, mintegy versenyre hívja, ki bírja tovább. Ezt a versenyt a gyerekek nyerik. Minél többször fordul elő ilyen helyzet a gyerek annál keményebb lesz. A szülőnek valóban lehet már az a valóságos érzése, hogy direkt csinálja a gyerek. De a gyerek nem így született erre a szülő tanította a félelmeivel, a rossz hangsúlyokkal. Ezt hívják önbeteljesítő jóslatnak. Hiszen végül már tényleg azért hisztizik, mert tudja, hogy akkor előbb vagy utóbb, de megkapja, amit akar.

A szándékosságot feltételező szülők is nagyon szoronganak. Azt hiszik, hogy a gyerek eleve rossz vagy attól félnek, hogy valamit nem vesznek észre és nem gyomlálják ki időben. Azt hiszik, ha a rosszat kimondják, attól majd a gyerek megijed és gyorsan másmilyen lesz. Még ha így lenne, akkor sem tudná a gyerek, hogy mit kellene tennie, mert a helyes viselkedés lehet, hogy nem is kap hangsúlyt. Pl. „Az idegeimre mész ezzel a kopácsolással! Ki akarsz borítani? Hányszor kértem már, hogy ne csináld!?” A gyerek egyszerű kísérlete, hogy a radiátor ütögetése egy kanállal milyen szép fémes hangot ad – egyszeriben egy jelentésteli akcióvá válik. Ő egy rossz gyerek, aki direkt bosszantja a szülőt. A kísérlet hangsúlya áttevődik, a két fém egymásra hatásának megfigyelése helyett, a szülő hangulatára gyakorolt hatás megfigyelése kerül a gyerek figyelmének a középpontjába. A gyerek érti, amit a szülő mond és meg is akar felelni a kérésnek, ezért átvált fakockára. A szülő ezt még inkább szándékos bosszantásnak találja, mert a saját idegességére figyel, és nem érti, hogy a gyerek nem abban a gondolatkörben mozog, amiben ő.

Kisebb gyereknél a zavaró ingert talán meg se kell nevezni, ne hozzuk a figyelem középpontjába, inkább tereljük el a figyelmét valami kevésbé zavaróra. Nagyobb gyereknél mondhatjuk „Szép fémes hangja van a radiátornak, de sajnos most nekem kellemetlen ezt hallgatni, tudnál valami mást csinálni, és hívjuk segíteni vagy beszéljük meg mit játsszon. Magatartás problémás gyereknél még csak ne is utaljunk rá, hogy a hang, zavar bennünket. Őket legjobb valamiféle feladattal megbízni.

Azok a szülők, akik akaratlanul mást tanítanak a gyereknek, mint amit szeretnének, egy idő után már nem tudják a gyereket irányítani, és frusztráltak, eszköztelenek, bizonytalanok lesznek. A „szándékosság” érzése egyben a „csalódtam benned” üzenet is a gyerek felé. Ez a tehetetlenség érzését kelti mind a gyerekben, mind a szülőben, ami indulatot generál és abból gyakran agresszió lesz, kiabálás, verekedés.

Ha negatív énképet építettünk ki a gyereknél, akkor ő a „rosszindulatú, szándékosan másokat bosszantó, hangos, undok. Ha éppen kedvesen viselkedik, szolgálatkész, akkor az kicsoda? Hiszen ilyen viselkedés nincs az énképében. Az önazonossága csak akkor van rendben, ha a megtanult jelzőinek megfelelően viselkedik. Ő furcsán érzi majd magát, de az az igazság, hogy a szülők meg nem fognak rá reagálni, mert ők is „ismerik” és ha másképp viselkedik, akkor azt gyanúsnak találják és saját gondolatmenetük szerint azon kezdenek el töprengeni, hogy vajon mi lehet e viselkedés mögött, mire készülhet a gyerek.

Az önbeteljesítő jóslat lehet egy jó nevelési eszköz ha pozitívan használjuk. Mindig azt mondjuk a gyereknek, amilyennek szeretnénk látni. A pozitív vonásait emeljük ki. Jóindulatot tételezzünk fel. A nem kívánatos viselkedést ítéljük véletlennek, akaratlannak. „Látom, kíváncsi voltál, ki akartad próbálni, tudom nem akartad, segíteni szerettél volna.” Ha lehet, engedjük, hogy ismételje meg helyesen a cselekvést, próbálja ki jól. Kínáljunk lehetőséget a rossz következmény helyrehozásra. Biztassuk és kérdezzük meg, hogy legközelebb, hogyan csinálná másképp? Higgyük el, hogy a gyerekek jók, bízzunk bennük és ne bántsuk, hanem segítsük őket.