Vajon a testvérek egyenrangúak?

Többnyire nem azonos életkorúak, nem azonos neműek és sokszor nem is azonos természetűek, így nem is lehetnek azonos rangúak sem. A gyerekek tudják ezt. Számukra az a természetes, hogy a nagyobb gyerek nagyobb, okosabb, erősebb, de ezek híján is idősebb. Ha nincs jelen felnőtt, akkor a gyerekek maguktól, életkor szerinti hierarchiába rendeződnek. De a nagyobb gyerekekben erős késztetés van arra, hogy a kisebbeket megvédjék, a tiszteletüket kivívják és természetesen irányítsák őket. A kisebb gyerekek számára pedig a nagyobbak a követendő példa, örömmel engedelmeskednek, mert akkor érzik az elfogadást, a törődést.

Miért lesz mégis állandó harc és háború a gyerekek között? A szülő miatt. A szülő biológiai programja a kicsi megsegítésére van beállva. Vita esetén a szülő zsigeri reakciója többnyire a kicsi „megvédése”, ami egyben a nagy leállítását jelenti. „Miért nem adod oda neki, neked úgy sem kell!”, „Ne ríkasd már azt a gyereket, miért nem engeded be a szobádba?” stb. Ezekkel a reakciókkal akarva-akaratlanul a nagyobb gyerek tekintélyét romboljuk és a kicsit rátanítjuk arra, hogy ha akar valamit, csak hisztiznie kell, és a szülők majd besegítenek. A nagyobb gyerek pedig reménytelen pozícióvesztésbe kerül. Ha küzdeni próbál, még kevésbé lesz tisztelhető a kicsi szemében, ha pedig nem küzd, akkor egyértelmű a kicsi felülkerekedése.

Szerencsére egyszerű a megoldás: ne tegyünk egyenlőség jelet a gyerekek közé. A nagyobbnak legyen több joga és ezeket mondjuk ki. Ismerjük el, hogy a nagynak is sokáig kellett várnia mire megkaphatott vagy megnézhetett valamit. Ígérjük meg, hogy a kisebb is ugyanúgy megkapja és megnézheti majd akkor, amikor ő is akkora lesz, mint a nagy most.

Ha ebben őszinték vagyunk és becsületesek, akkor a nehéz helyzetekben a nagyobb gyerek fogja javasolni, hogy majd ő figyel a kicsire vagy akár lemond egy lehetőségről. Ha a rendszer tiszta, akkor a nagynak nem kell a pozíciójáért nap, mint nap megküzdenie, így könnyen lehet nagyvonalú. Egyben ez jelzi a testvéri szeretetet is, amikor a nagy magától figyel a kicsire és nem azért, mert a szülő ezt követeli tőle. A kicsi pedig felnézhet a nagyra, tisztelheti őt és mintának tekintheti.

Keresni kell olyan lehetőségeket, amivel a különbségeket ki lehet emelni. Például a nagyobb gyerek kapjon több zsebpénzt, maradhasson fenn este egy kicsit tovább, mehessen egyedül a boltba. A különbség léte számít és nem a különbség nagysága.

Fontos, hogy a nagyobb gyerekkel beszéljük meg, hogy milyen eszközei lehetnek a kicsi leállítására. Például hogyan védheti meg a dolgait a kicsitől. Ha egész nap egy lego várat épített, érhetően lesz dühös, hogyha ezt a kistestvére összedönti. Nem várható el, hogy megrándítsa a vállát és újraépítse. Beszéljük meg vele, hogy ilyen helyzetekben milyen eszközei vannak, miben dönthet maga és mikor kell kérnie a szülő segítségét.

A szülőnek azt is végig kell gondolnia, hogy miként tudja a nagyobb gyereknek biztosítani a lehetőséget az egyedüllétre vagy a barátokkal való együttlétre a kicsi nélkül. Senkitől sem várható el, hogy minden szabadidejét a testvérével töltse.

Ha a természetes hierarchiát helyreállítjuk a gyerekek között, akkor a pozícióharcok megszűnnek, mert értelmüket vesztik. Ez biztosítja az alapot ahhoz, hogy az egymás iránti tiszteletre és odafigyelésre tudjuk a gyerekeinket nevelni.

Ha valakiben felmerülne a kérdés, hogy miért csak a nagyobb gyerekekről írtam, akkor máris rajtakapta magát, hogy mennyire fontos számunkra a kicsik védelme.