Van olyan, hogy meg kell ütni a gyereket?

Már korábban is írtam arról, hogy a verés nem egy hatásos nevelési módszer, de sajnos a téma továbbra is nagyon aktuális. Legtöbbször azt hallom, hogy a verés a gyerek érdekében történik. Azért, hogy megvédjék valamilyen veszélytől. De vajon a szándékos fájdalomokozásból, megalázásból tényleg azt tanulja a gyerek, amit mi szeretnénk?

Vegyünk egy munkahelyi helyzetet. Ott a beszólás felel meg a pofonnak, vagy fenékre verésnek. Például azt mondja a főnökünk, „Úristen, micsoda ocsmány kézírásod van”. Leszögezhetjük, hogy ez a durvaság szinte mindenkit szíven üt. Képzeljük el, erre hogyan reagálnának a kollégáink? 

Lenne, aki megnémul, lenne, aki kikéri magának, van aki csöndben fumigálni kezdi a főnököt, és van aki sír egyet a mosdóban. Egyben azonban közösek lesznek. Mindenki megalázottságot érez majd, ami vagy az önértékelésének a gyengülését, még több szorongást, bizonytalanságot, vagy az önvédelmének a megnövekedését haragot, ellenállást, bosszút eredményez. Egészséges, bizalomra épülő együttműködést biztosan nem hoz.

Pedig a célunk az lenne, hogy megvédjük mindenféle veszélytől a gyereket, vagy megtanítsunk neki olyan fontos értékeket, amiről azt gondoljuk, hogy segíteni fogják őt majd az életben. Tapasztalatból tudom, hogy a legtöbb ember jószándékból vagy hirtelen haragjában üti meg gyerekét. Ez utóbbit szinte mindenki megbánja, míg az előbbit igazolni próbálja. „Tehetetlennek érezte magát, nem volt jobb ötlete, mert őt is így nevelték” stb.

Itt meg kell állnom, mert még mindig sokat halljuk, hogy „engem is vertek mégis ember lett belőlem” vagy éppen igazat adva a szülőknek, hogy „azért lett ember belőlem, mert engem is szigorúan fogtak a szüleim”. Kétségtelen, hogy a gyerekek felnőnek, sőt a traumatizált, sérült emberek is felnőnek. Sőt gyakran a kínzójukkal azonosulnak, ami persze nem vethető össze azzal, hogy egyszer-egyszer valaki ráüt a gyerek fenekére. Csak azért hozom ide, mert önmagában a felnövés nem igazol semmit. Az a mérték, hogy valaki hogyan érzi magát a bőrében pl. mennyire képes másokban megbízni, mennyire képes együttműködni, mennyire szorong, mennyire indulatos vagy képes-e feltétel nélkül szeretni. Az alap kérdést tehát úgy fogalmaznám, hogy akarjuk-e, hogy a szeretet érzése a fájdalommal, a megalázottsággal vagy a düh érzésével keveredjen? Nem jobb-e ha a szeretet a bizalommal társul?

Tény, hogy a fájdalom okozás, vagy a fenyegetéssel keltett félelem a legtöbbször leállítja az adott viselkedést. Azonban az is tény, hogy csak a büntető személy jelenlétében. Sokszor még fokozza is a kockáztató viselkedést, amikor a büntető személy nem láthatja. Sajnos a praxisomban nagyon sokszor tapasztaltam, hogyan erősödik meg egy nem kívánatos viselkedésforma az indokolatlanul erős büntetések vagy a fokozott kontroll hatására. Higgye el mindenki, hogy a gyerek együttműködése nélkül nem lehet őt formálni. Mint a korongozásnál. Ha tudjuk mit akarunk csinálni és finom mozdulatokkal formázzuk az agyagot, a végén gyönyörű formák alakulnak ki. Ha erősen nyomjuk egyik irányba, akkor utána a másik irányba kell nyomnunk. Ha  nem vagyunk tekintettel az anyag 000természetére, akkor folyton módosítani kell e terveinket és egy idő után már fogalmunk sincs mi felé megyünk.

Amikor egy felnőtt igazolni akarja a verés jogosságát akkor a felelősséget a gyerekre hárítja. Mintha a pattogó labdát hibáztatná valaki a pattogásért. (hiszen megmondta neki, hogy ne pattogjon.)

Fontos látnunk azt is, hogy az ahogy én látom a dolgokat az a másik ember számára nem biztos, hogy jelent valamit. Ha a másik embert/gyereket megsértettem, fájdalmat okoztam neki, akkor ő rosszul érzi magát és a legkevésbé sem érdekli, hogy mivel próbálom meg a tettemet igazolni. Ráadásul ezek a magyarázatok, azért születnek, hogy az agresszor önmaga számára bizonyítsa, hogy ő igazából jó ember, és nem volt más választása. 

Példával szemléltetve: Ha felteszem a napszemüvegem és egy kalapáccsal ráverek az asztalra mondhatom azt, hogy nem is látszik, nem is történt semmi baja az asztalnak, mert én a napszemüvegben nem látom. De attól még az asztal megsérült és aki nem visel napszemüveget az látja is. Erre szoktuk azt mondani, hogy csak önmagunkat tudjuk becsapni. A kapcsolatot rendező magatartásnak az felel meg ilyenkor, hogy levesszük a napszemüveget, megnézzük, hogy mit csináltunk és elismerjük, hogy nem kellett volna ezt tennünk.

Legutóbb azt a magyarázatot hallottam indokként, hogy a szülőknek több gyereke is volt és ez egy nehéz helyzet, amikor indulni kell valahova. Igaz, de minél nehezebb a helyzet annál fontosabb, hogy a szülő képes legyen előre gondolkodni. A szülőknek néhány hosszal a gyerekek előtt kell járniuk gondolatban.

Például, ha 3-4 gyerekkel utazunk valahová és be kell pakolni az autóba, akkor nem impulzívan elkezdek bepakolni és közben veszekszem a gyerekekkel, hogy ki mit csináljon és mit ne, hanem mielőtt elkezdjük, összehívom őket és megbeszéljük ki mit csinál, ha kell azt is, hogy a kicsi gyerek vagy a rohangálós, vagy az álmodozó gyerekre ki figyel, vagy milyen munkával tudjuk lekötni. Induláskor mindenki izgatott. Lehet, hogy a kisgyerek izgatottságában rohangál, ez nem az ő hibája vagy rosszasága, ez szülői előre nem gondolás, tervezés hiánya.

A szülőtől eredő szándékos fájdalom okozás azt is tanítja a gyereknek, hogy az őt legjobban szerető embernek szabad fájdalmat okoznia a szeretett lénynek, különösen ha ő azt jogosnak gondolja. Mindenki ezt tartja természetesnek, akit veréssel neveltek.

Nincs azzal probléma, hogy azt akarjuk a gyerekkel tudatni, hogy mi vagyunk a főnökök. Mi tudunk rá vigyázni. Neki még sok tanulni valója van, ezért sok mindent egyszerűen el kell fogadni, hogy az úgy van, azért mert azt mondtuk. Ha a gyereknek „kétségei támadnak” akár nem figyel, akár provokál, akkor mutassuk meg, hogy mi vagyunk a „főnökök”. Ehhez elég, ha erősen megfogjuk, leguggolunk, a szemébe nézünk és nyomatékosan megismételjük, hogy mi a szabályt vagy mit kell tennie.

Fontos, hogy a szavunknak legyen súlya. Vagyis egy veszélyhelyzetben nem mondogatjuk a gyerek nevét különböző hangsúlyokkal és hangerővel. Hanem megállítjuk a gyereket és meggyőződünk róla, hogy figyel ránk, amikor figyelmeztetjük. Legjobb ha visszakérdezünk, hogy tudja-e mi a szabály és mit fog most csinálni.

Soha ne felejtsük el végig gondolni, ha valami magunknak nem tetszőt tettünk, hogy legközelebb egy ugyanilyen helyzetben mit tehetnénk másképp.

A verésről egy korábbi (2020. 03. 25.) posztban már írtam.