Adni vagy kapni jobb?

Sokan azonnal rávágnák, hogy adni jobb, mint kapni. Akkor vajon miért nem hagyjuk, hogy a gyerekeink is „adjanak”? Leginkább azért, mert mi szülők nemcsak, hogy szeretünk adni, de mindennél jobban szeretjük a gyerekünket boldognak látni. Szívesen megkíméljük az erőfeszítésektől is, meg nekünk „amúgy sincs szükségünk semmire”. Így aztán könnyen esünk abba a hibába, hogy elfelejtjük megteremteni annak a lehetőségét, hogy a gyerek is megtapasztalja az „adás” örömét.

Szociális életünk, kapcsolataink alapja az adok-kapok. Hiszen ez az adok-kapok nem csak az ajándékozásra vonatkozik. Elég egy másik embert észrevenni és már a vele való viszonyunkról, az adok-kapok-ról is döntést kell hozni. Pl. ha csak meglátok valakit a parkolóban, már átfut a fejemen valami: „Vegyek tőle újságot?” „Biztos a bevásárlókocsit akarja.” „Az ott a gyerek osztályfőnöke” „Az a nő leejtett egy papírt.” 

A gondolat azonnali döntést is jelent: (adok-e) szánok-e rá időt, pénzt, energiát amiért cserébe akarok-e kapni énképet növelő visszajelzést? Magyarul, akarok-e jót tenni, segíteni, kedves lenni, hogy viszonzásul elégedett legyek magammal? Vagy az ofő esetében esetleg (kapni akarok) én kérek tőle időt, figyelmet és én adok neki pozitív visszajelzést, köszönetet, hálát.

Ha a kapcsolat mellett döntünk, akkor egyben arról is döntünk, hogy abba mennyit teszünk bele és mennyit akarunk kivenni belőle. A kapcsolat lezárásakor (elköszönéskor) az elégedettségünk attól függ, hogy az adok-kapok egyensúlya rendben volt-e és a várakozásunknak megfelelt-e. Ha nem, akkor a nap további részében ezen fogunk rágódni. Minél rosszabb volt az egyensúly annál nehezebben tesszük helyre.

Már a nyolc hónapos babákkal játsszuk az adok-kapok játékot: „tessék-köszönöm” és ez a játék minden résztvevőnek örömöt okoz. A megajándékozott öröme, az általunk másokban kiváltott jóérzés bennünk is örömet kelt. Az ajándékkal mutatjuk a figyelmünket, kifejezzük a szeretetünket vagy tiszteletünket és egyben megélhetjük saját pozitív énünket. Az, hogy képesek vagyunk valakiben pozitív érzéseket kelteni, ez bennünket magabiztosabbá, határozottabbá tesz. Ezért is hatalmas sértés, minden kultúrában az ajándék visszautasítása.

A kisgyerek sokféle módon próbálnak örömet okozni, pozitív hatást kelteni a környezetükben, gyakran hoznak ajándékot, meglepetést készítenek. A kicsiknél a szülők ezeket még komolyan veszik, de ahogy nőnek lassan elterelődik erről a szülők figyelme. Sokszor nem is tudják, hogy adok-kapok egyensúly tanítása mennyire fontos, hisz ez majd a gyerek egész életére meghatározó hatással lesz. Zárójelben megjegyzem, hogy a felnőtt terápiák gyakori témája a felborult adok-kapok egyensúly.

Ahogy, egyre inkább elmarad az adok-kapok játék tanítása és leszűkül arra, hogy a szülők ajándékot „adnak” a gyerekek meg ajándékot „kapnak”, úgy kezd minden torzulni. Elindul például a szülők, rokonok vásárlási kényszere és árharca. Az állandó számontartása annak, hogy ki mennyit költött, ki adott nagyobb értéket stb. A gyerek öröme elvész, mert nyolc ajándéknak igazából kevésbé lehet örülni, mint egynek. Aztán megérti (megtanulja) mi folyik, és követelődzőbbé válik, még nagyobb és még több kell, az öröm pedig egyre rövidebb, egyre kisebb.

Természetesen ez a verseny érte folyik vagy az ő ürügyén, de a felnőttek játéka. Egy ilyen helyzetben már egy hatéves is rájöhet, hogy nevetséges a maga kis rajzával előállni. Pontosan tudja, hogy nem veheti fel a versenyt a felnőttek „igazi” ajándékaival. Ennél már csak az a furcsább, amikor a szülő ad a gyereknek pénzt, hogy ő is tudjon ajándékot venni.

Segíteni kell a gyerekeknek abban, miként építhessék saját pozitív énképüket, hogy sokszor átélhessék az ajándékozás okozta örömet. Ennek egy fontos eleme, hogy a gyereknek legyen naptára és abba minden ünnep, minden születés- és névnap és esemény be legyen írva. Eleinte többször le kell ülni a gyerekkel és átnézni, hogy mikor mi fog történni, mi az, amire készülni kell. Meg kell mutatni, hogyan érdemes tervezni. Ha ezt megtesszük, akkor persze bennünket sem fog meglepetésként érni, hogy már csak két nap maradt arra, hogy a gyerek megszője a megbeszélt táskát a szülinaposnak. Az szülői feladat, hogy megtanítsuk a gyereknek a tervezés, a szervezés és az időgazdálkodás mikéntjét.  Így, elkerülhetjük, hogy kénytelen legyen a gyerek egy utolsó pillanatban összecsapott rajzot nyomni a születésnapos anyukája orra alá. Gondolom, sokan látták már, hogy ilyenkor milyen rosszul érzik magukat a gyerekek. Örömet az adakozónak az okoz, ami az ő „adása”, az ő erőfeszítése az ő hatása. Ezért számít többet egy feldíszített szendvics, mint egy a szülő pénzéből vásárolt bármi.

Talán érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy milyen lenne például, ha az egyik szülő a gyerekekkel bábműsorral készülne, a másik szülővel meg verset tanulnának. Ha a család együtt előadna valamit a rokonoknak, stb. Ha a szülők ajándékozása is a gyerekekkel való együttlét, a titkolózás, készülődés, várakozás izgalmát és nem a boltról, boltra rohangálást jelentené. Még van idő karácsonyig, akár ki is lehetne találni valamit.