dr. László Zsuzsa blogja

Az ADHD-s gyerekek nemcsak annak a veszélynek vannak kitéve, hogy zaklatás áldozatai lesznek, de annak is, hogy ők maguk válnak zaklatóvá. Könnyen rá tudnak szállni arra, aki idegesíti őket. Gyorsaságuk, meggondolatlanságuk, impulzivitásuk miatt mondanak és csinálnak olyat, amit nem kellene. Majd bele tudják hergelni magukat és nehezen látják be, hogy hibáztak.

Milyen jó is lenne, hogy amikor hazaérünk, akkor a gyerek helyére tenné a cipőjét, kabátját és elmenne kezet mosni. Mindezt magától vagy egy emlékeztetésre. Ehelyett az ADHD-s gyerekek családjában, szinte biztos, hogy a gyerek berohan a lakásba, végig száguld a szobákon és útközben dobálja le magáról a dolgait. A kezét pedig egy fél órás kitartó küzdelem után fogja megmosni.

A saját idő már elterjedt fogalom, mindenki érti, mennyire fontos, hogy a gyereknek és a szülőnek is legyen önmagára ideje. De mégis hogyan, ha a gyerek mindenhol ott van, folyamatosan beszél, mindig valamit akar, nem megy be a szobájába és azt is mondani kell, hogy mikor mit csináljon, mert magától nem teszi meg: nem mossa meg a fogát, nem rakja rendbe a szobáját, hétvégén még azért is könyörögni kell, hogy felöltözzön.

Mondhatnám persze, hogy ne izguljunk, mert csak néhány évről van szó és utána boldogok lehetünk, ha a kamasz gyerekünk hajlandó kijönni a szobájából és szóba állni velünk. Valójában még ezt az időszakot is könnyebbé tehetjük, ha korábban megtanítottunk néhány dolgot a gyereknek.

Mi a különbség? A képesség az öröklötten magunkkal hozott lehetőség, ami gyakorlás révén készséggé alakítható. Pl. az embernek adott a képessége a biciklizéshez. A cápának lába nincs hozzá, a víziló túl nehéz hozzá, a csecsemőnek pedig a mozgásszabályozása nem elég érett hozzá. Ha minden feltétel adott, pl. a gyerek már hároméves, akkor képessé válik arra, hogy megtanuljon triciklizni és 4-6 éves korára lesz az egyensúly érzékelése és idegrendszeri érettsége olyan szintű, hogy képessé válik a kétkerekű biciklizés megtanulására.

Egyetlen szülő sem szereti bántani a gyerekét. Ugyanakkor, ha rosszat csinál, akkor el kell venni a kedvét, hogy ezt megismételje. Ez egy tanulási alaptörvény, amit ösztönösen mindenki tud. Ha sikerült észrevétlenül kilopni a csokit a szekrényből, akkor nagyobb valószínűséggel próbálja meg legközelebb is a gyerek, mint amikor észrevették a szülők és balhé lett belőle.

Amikor történik valami és a szülőben felmerül, hogy most kellene büntetést adni, akkor a legtöbb szülő, már ettől a gondolattól feszültté válik, mert min kell gondolkodni? Hát azon, hogy mi fájna a gyereknek annyira, hogy ne csinálja többet.

Sokan úgy képzelik, hogy a gyerekeket meg kell kímélni a kellemetlen dolgoktól. Mik ezek a kellemetlen dolgok? Pl. a bevásárlás, rezsi, posta, levelek, számlák, kádsúrolás, mosás, főzés, vasalás, tömegközlekedés stb. olyasmik, ami nélkül az élet nem megy, amit én leginkább életismereti tapasztalatoknak neveznék.

Ha burokban neveljük a gyereket nem fogja érteni a világ működését, nem tudja felmérni saját erejét, határait és állandóan szorongás telepedik rá. Amikor a burokból ki kellene lépnie, hatalmas stresszt fog átélni. Sok gyerek el se mer indulni.

Az, akinek a szerialitás (sor-sorozat-sorrend) készségének fejlődése elakad, annak az iskolában komoly nehézségei lehetnek: írás, olvasás, számolás nehézsége, figyelem- és magatartási problémák.

Az írás, olvasás, számolás a téri és vizuális sorrenden alapul. A szövegértés, számolás és egyéb gondolkodást igénylő területek pedig nagyrészt az ok okozati összefüggésekre építenek. Maga az iskolai lét, az arra való felkészülés és az abban való lét pedig az idői sorrendiség értését követeli. Tehát az a gyerek, akinek a szerialitás készségével problémája van, sokszor nincs képben, nem tudja a rutinokat megjegyezni. Olyan mintha nem figyelne és nem jegyezné meg a dolgokat. Gyakran nem azt csinálja, amit elvárnak tőle, nem érti, mi történik körülötte vagy miért az történik, ami.  

Van olyan tehetség, ami mindenen áttör, van amelyiket fel sem ismerik és van olyan, ami elhal. A köztudatban gyakran azt tekintik tehetségesnek, aki erőfeszítés nélkül átlagon felüli teljesítményt nyújt. Népszerűek a tehetségkutatók, ahol hétköznapi emberekről derülhet ki, hogy micsoda különleges tudással rendelkeznek.

Általában biztosak vagyunk benne, pedig lehet, hogy nem is egyértelmű. A közös étkezés példáján próbálom meg bemutatni, hol lehet elcsúszni.

Az étkezéskor elhangzó utasítás, figyelmeztetés, számonkérés „Tedd le! Ne nyúlj bele! Hányszor mondtam már! Azonnal fejezd be! Nem mehetsz el!” stb. nem tekinthető tanításnak, ezek csupán fegyelmezések.

Gondolhatja a szülő, hogy ebből a gyereknek tudnia kellene, hogy mit csináljon. De igazából csak azt tudja, mit ne csináljon. A rászólások feszültséget keltenek, és nemigen változtatnak a gyerek viselkedésén. A légkör azonban elkerülhetetlenül feszült lesz, ami gyakran robbanáshoz is vezet.