Mekkora burok legyen a gyerek körül?
Sokan úgy képzelik, hogy a gyerekeket meg kell kímélni a kellemetlen dolgoktól. Mik ezek a kellemetlen dolgok? Pl. a bevásárlás, rezsi, posta, levelek, számlák, kádsúrolás, mosás, főzés, vasalás, tömegközlekedés stb. olyasmik, ami nélkül az élet nem megy, amit én leginkább életismereti tapasztalatoknak neveznék.
Ha burokban neveljük a gyereket nem fogja érteni a világ működését, nem tudja felmérni saját erejét, határait és állandóan szorongás telepedik rá. Amikor a burokból ki kellene lépnie, hatalmas stresszt fog átélni. Sok gyerek el se mer indulni.
Manapság a gyereket vállaló emberek többsége harmincévesnél idősebb. Koruknál fogva ők már jobban meggondolják a gyerekvállalást, jobban felkészülnek. Sokkal felelősségteljesebbek és kevésbé játékosak, mint a húszas éveikben lévő szülők.
A világ veszélyeit is komolyabban veszik, vagyis szoronganak, jobban féltik a gyerekeiket és komolyabban tervezik meg gyerekeik jövőjét. A gyerekért való aggodalmat úgy tudja csökkenteni a szülő, ha növeli a kontrollt. Tudnia kell, hogy mi történik a gyerekkel, mikor hol van, mit csinál, kivel beszél.
A legtöbb gyerek a szülők kontroll igénye miatt kap ideje korán mobiltelefon, ami nélkül már ki sem teheti a lábát. De az is azonnali pánikot vált ki, ha nem veszi fel a gyerek azonnal a telefont. Ha nem a szülő felügyeli a gyereket az csak úgy lehet, hogy egy másik felnőttre van bízva, aki még jobban figyeli.
A világ ismeretlen, félni kell tőle, hiszen a szülők is folyton félnek és féltenek, és így az a kisgyerekkorban természetes érzés, hogy „kicsi vagyok, védelemre szorulok” nem változik, hanem fenn marad.
A szülők a gyereket biztonságban akarják tudni, ugyanakkor azt is szeretnék, hogy a sikeres és boldog legyen. Ez olyasmit jelenthet, hogy képes legyen önállóan élni, tervezni, elképzeléseit megvalósítani és mindeközben jól érezni magát. Ezért a szülők sok szeretettel, gondoskodással veszik körül a gyereket, hogy amíg nem muszáj, ne tapasztalja meg a világ könyörtelenségét. Vagyis, ha valami kellemetlenség éri a gyereket, a szülők gyakran beavatkoznak és ők próbáják meg elrendezni, pl. a konfliktust, vagy elhallgatnak egy fájdalmas hírt, vagy pótolják a gyerek mulasztását stb.
A környezetnek, nevelésnek nagyon nagy szerepe van a személyiség formálásban, de természetesen a gének által hozott alapok is fontosak. Gondoljuk el, hogy ültetünk egy fát a nappalink közepére. Amíg kicsi és szüksége van ránk szépen fog növekedni, de egy idő után már nem fogja jól érezni magát. Fajtától függően, egyik sorvadozni fog, a másik alkalmazkodik a környezethez és kis bonzájként meghúzza magát, a harmadik meg szét fogja feszíteni a házat. Az utóbbival megszakad a kapcsolat és a környezettel nem törődve követi majd öntörvényű útját. A másik két típus azonban egész életében függő lesz, önállótlan és törődésre, segítségre szoruló.
A példát folytatva, ha fát nevelünk és látjuk, hogy megerősödött, akkor ki kell ültetni a szabadba. Továbbra is kell védeni, óvni kell, mindaddig, amíg azt nem tapasztaljuk, hogy elég erős. Ilyenkor szomorúsággal vegyes elégedettséggel vehetjük tudomásul, hogy jó munkát végeztünk, nincs már ránk szüksége.
Egyedül vagy társakkal iskolába menni gyalog, biciklivel, tömegközlekedéssel – nagyon felszabadító, önbizalmat adó érzés. Amikor problémája adódik, és talál megoldást, akkor büszke lesz magára és erősnek érzi majd magát. Hagyjuk, hogy próbálkozzon. Legyünk mellette, de ne beszéljünk, ne cselekedjünk helyette. Tiszteljük őt, az érzéseit, a személyiségét és ne a magunk képére akarjuk formálni, hanem hagyjuk őt küszködni, önmagát megtapasztalni.
Minden újabb, szülő által megoldott helyzet a gyerekben az inkompetencia (én erre képtelen vagyok, én nem vagyok elég jó) érzést növeli. Ezért ne beszéljünk a barátjával, sem annak az anyukájával, hogy segítsünk a problémáját megoldani. Ne rohanjunk a zenetanárhoz elintézni, hogy át kell tenni a gyerek óráját, ne beszéljünk a tanárral, hogy kérdezze ki a verset tőle is, ne vigyük utána a tornazsákot, ne hívjuk fel az osztálytársakat, hogy mi a lecke és folytathatnám a sort hosszan.
De beszélgessünk a gyerekkel, hogy mit tudna tenni, neki kivel kellene beszélni, milyen megoldások jutnak eszébe. Természetesen vannak helyzetek, amikor be kell segíteni, de akkor is várjuk meg, hogy a gyerek kialakíthassa a saját véleményét. Mit szeretne elérni, milyen kompromisszumot tudna kötni, egyáltalán akarja-e, hogy segítsünk.
Összegezve azt mondanám, hogy ne akarjunk a gyerek helyett élni. Engedjük meg, hogy élhesse a saját életét. Hibázhasson, átélhesse még a negatív érzéseit, tapasztalatait is. Úgy, hogy közben mellette vagyunk, támogatjuk és sokat beszélgetünk arról, hogy mi történt, legközelebb, mit fog tenni. Megtanítjuk, hogy mindig van új lehetőség és mindig lesz lehetőségünk, hogy máskor másképp döntsünk. Ennek a tapasztalata kell ahhoz, hogy a gyerek felnőttként is tudja majd a kudarcait kezelni, és legyen ereje felállni és folytatni vagy akár újra kezdeni az útját.
A problémáktól nemhogy nem kell félni, de majdhogynem örülni kell neki. Ezek adnak lehetőséget a gyereknek, hogy tesztelje magát, nekünk, hogy megtudjuk milyen stratégiái vannak, mit kell még tanítanunk. Így majd biztosak lehetünk benne, hogy felnőttként adódó problémái megoldásához már rendelkezik előzetes tapasztalatokkal. Nem fog összeomlani, és reménytelenségbe süllyedni, mert nem csak azt tudja, hogy meg fogja találni a megoldást, de arról is van tapasztalata, hogy vannak emberek, akikre támaszkodhat., akik egyyüttéreznek vele, támogatják. Nincs egyedül.
Ha tetszett a post, akkor kérem, hogy a like gomb megnyomásával jelezzen vissza. Ha gyereknevelési kérdése vagy nevelési nehézsége van, akkor