Hogyan őrizzük meg a gyerekünk tehetségét?

Van olyan tehetség, ami mindenen áttör, van amelyiket fel sem ismerik és van olyan, ami elhal. A köztudatban gyakran azt tekintik tehetségesnek, aki erőfeszítés nélkül átlagon felüli teljesítményt nyújt. Népszerűek a tehetségkutatók, ahol hétköznapi emberekről derülhet ki, hogy micsoda különleges tudással rendelkeznek.

Amiről a köznyelv szól az valójában egy készség. Különleges készsége pedig sok embernek van, de ezek nem biztos, hogy kiderülnek vagy ha igen, akkor sem biztos, hogy sikerül megtalálni a megfelelő felhasználási területet. Ilyen lehet pl. a jó megfigyelőkészség, vagy ha valaki sok féle ízt, szagot képes megkülönböztetni, könnyen átlát dolgokat és alkot rendszert, empatikus, jól tud kérdezni, hallgatni stb. Ezeket az iskola többnyire észre se veszi. A család általában tud róla, de nem biztos, hogy tud vele bármit kezdeni. Ritkán tekintik tehetségnek, sokkal inkább zavaró elemnek. (pl. a sokféle ízt érző gyereknél a szülők azt sem tudják miről beszél a gyerek, és azt meg végképp nem, hogy mit csináljanak vele – de jó lenne, ha abbahagyná, ezért megpróbálják leinteni)

Egészen más a helyzet, ha valakinek olyan készsége van, ami más emberek számára könnyen észrevehető és élvezetet nyújt. Ilyen lehet a zene, humor, mozgás. Ezekkel a készségekkel a szülők foglalkoznak, általában külön órákra járatják a gyerekeiket. Az iskola nem érdeklődik, sokszor nem is tud róla.

Végül vannak a gondolkodási készségek, vagy mondhatnám, hogy az iskola által magasra értékelt készségek. Ha valaki gyorsan tanul, jó a memóriája, hamar megért dolgokat jól számol stb. akkor jó jegyeket kap és az iskola elismeri.

Eddig egy készségről, egy jó adottságról beszéltem. De honnan tudjuk, hogy ez tehetség-e?

A tehetség leginkább egyfajta viselkedés, ahogy valaki hozzááll a dolgokhoz, ahogy keresi és feldolgozza az információt. Gyerekkorban nincs is, vagy pontosabban nagyon is sok témája van.  A tehetséges ember belemélyed abba, amit csinál, gyakorolja, elemzi, olyan mélyre megy benne, amennyire csak lehet. A gyerekkor során a tehetséges gyerekek, amikor valamivel foglalkoznak, akkor azt nehéz velük abbahagyatni, amíg nem jártak a végére. Nem elég egy dínós könyv, de addig kell hozni őket a könyvtárból, amig nem ismeri az összeset és nem tud mindent róluk. Ha nyelvet tanul, ha 5 szót tud, akkor már mondatokat formál és beszélni akar. Ha rajzol, akkor százszor újra rajzolja, hogy olyan legyen amilyennek elképzelte. És persze ők azok, akik dührohamot kapnak, mert még nem tudnak valamit úgy megcsinálni, ahogy a fejükben van. A témájuk néhány hónaponként változik. Ha az egyik témát kivesézték csak akkor áttérnek át egy másikra.

Az igazi tehetség nem a jó készségétől lesz tehetség, hanem attól az akarattól, hogy az adott dologban nem nyugszik, míg abban nem lesz tökéletes, amíg arról nem tud mindent. Ezért alapos, sokat dolgozik, sokat gyakorol legyen ez rajzolás, biológia, matematika, zongora, hegymászás, sakk vagy kézilabda. Még az olyan közönségnek szóló műfajokban, mint az ének vagy színészet sem a taps mérete okozza az elégedettséget. A tehetséges embernek belső mércéje van és ezt nem lehet becsapni, pontosan tudja, hogy mi volt jó és mi nem.

Az utóbbi kategóriába eső gyerekeknek a lehetőségeket, tanárokat kell biztosítani és olyan társakat, akikkel azonos az érdeklődésük. Ha azonban iskolai készségekben tehetségesek akkor két veszély is fenyegeti őket.

Egyik oldalról az iskolai elvárások, aminek a szülők akarnak leginkább megfelelni. Vagyis elvárják a gyerektől, hogy kitűnő legyen, mert akkor majd jobbak lesznek a továbbtanulási esélyei. pedig nem. A kitűnőség azt jelenti, hogy a gyerek megfelel minden vele szemben támasztott elvárásnak. Nem törődve azzal, hogy őt magát mi érdekli. Ráadásul, ha minden elvárásnak megfelel, akkor nincs is ideje a saját érdeklődését követni. Személyiségtől függően ilyen esetben van, aki átveszi a szülői, iskolai értékrendet és követi a külső elvárásokat. Ő az eredetiségét, a kezdeményező készségét veszti el. A jó stratégia az lenne, hogy ami éppen az érdeklődésének a fókuszában van, pl. éppen a törit imádja, akkor azt várjuk el, hogy abból „6-os” legyen, a többi tárgyból meg ne legyen közepesnél rosszabb.

A másik veszély rájuk nézve a tehetségkultusz. A gyerek sztárolása, mert ő a legokosabb. Sajnos, már régen tudjuk, hogy a kiváló készségeikért sztárolt gyerekek, még ha igazi tehetségek, akkor is „el tudnak romlani”, vagyis le tudnak szokni a munkáról és szégyennek érzik, ha erőfeszítést kell tenniük. Pedig növekedni befektetett munka nélkül nem lehet a végtelenségig. Az, akinek több adatott, az később ér el oda, hogy már munka nélkül nem boldogul. Minél idősebb valaki, annál kisebb a valószínűsége, hogy a hozzáállása meg tud változni. Inkább úgy tesz majd, hogy őt nem is érdekli, ő nem is akarja csinálni, „Gürizzenek

a hangyák.”- ahogy egy bajba került középiskolás mondta nekem.

Ezért fáj hallani, amikor szülők arra büszkék, hogy a gyereknek kitűnő a bizonyítványa, pedig nem is veszi kezébe a könyvet. Ennél csak az a rosszabb, ha valakit azért sajnálnak le, mert sokat tanul.

Tapasztalatom szerint az igazán tehetséges gyerekek hamar megtanulják, hogy ne árulják el mennyire sokat tudnak, mennyit olvasnak, mert akkor csak gúnyolódni fognak rajtuk. „Izzadtságszagú”, mert a munka nem érték. Hányan mondják ma is a gyerekeknek, hogy „Ha nem tanulsz majd kukás lesz belőled!” Tényleg belegondol az, aki ezt mondja, hogy ezzel milyen értékrendet közvetít?

Mindig az erőfeszítést kell észrevenni és azt, nagyra értékelni. A sikert el kell ismerni, de érdemes megkérdezni, hogy a gyerek szerint mennyi erőfeszítés volt benne. Meg leszünk lepve, hogy mennyire értik ezt a gyerekek.

Ha valami könnyen megy, ismerjük el, de azt értékeljük nagyra, ha emeli a lécet, akár azzal, hogy segít másoknak. Soha ne sztároljuk, mert az afelé löki, hogy lenézze a munkát. Nem azt kell tanítani a gyereknek, hogy ő a legjobb, vagy neki kell a legjobbnak lenni, hanem azt, hogy amit csinál, abba tegye bele az erőfeszítést és csinálja tisztességgel.

Ha a hosszantartó munkakedvének és érdeklődésének megtartásában akarjuk segíteni, akkor értsük meg, hogy a gyerek éppúgy működik ebben, mint egy felnőtt. A játékokban a rejtvényekben azt szeretjük, ha éppen egy kis erőfeszítést kell tenni. Unalmas, ha valami túl könnyű, fárasztó, ha valami túl nehéz, de izgalmas kihívás ha megfelelő erőfeszítést kíván egy feladat.

A gyerekeket figyelni kell és sokféle dolgot kipróbáltatni velük, hogy kiderüljön mi köti le őket, miben lelik örömüket, miért képesek erőfeszítést tenni, vagyis nem azt kell keresni, amiben jobbak a többieknél. Abban lesznek jobbak, amiben szívesen maradnak, ami érdekli, izgatja őket.

Ha tetszett a post, akkor kérem, hogy a like gomb megnyomásával jelezzen vissza. Ha gyereknevelési kérdése vagy nevelési nehézsége van, akkor kérjen online konzultációt a fimotaidopont@gmail.com email címen. A szerzőről találhat információt a  www.drlaszlozsuzsa.com vagy a www.fimota.hu oldalon.

https://fimota.hu/termek/dr-laszlo-zsuzsa-gyakori-kerdesek-az-adhd-rol-letoltheto-pdf-formatumban