dr. László Zsuzsa blogja

Az illemről

Mindenki tisztában van vele, hogy a társasági viselkedési szabályok ismeretében a gyerekek is felnőttek is sokkal fesztelenebbek és magabiztosabbak. 
Ha egy gyerek nem tudja hogyan viselkedjen egy társas helyzetben, (pl. új sportkörben, kézműves foglalkozáson vagy akár az új iskolában), akkor a bizonytalanságát, visszahúzódását udvariatlannak, akár sértőnek tekintheti a környezet, és elutasítóvá válhatnak vele szemben. Az odafordulás, kedvesség vagy érdeklődés hiánya következtében pedig tovább romlik a gyerek önértékelése, fokozódik a szorongása és egy ördögi kör alakulhat ki, amiből nehéz majd kitörni.

A nagy orrmandula okozta problémákról

Az a gyerek, aki nem érti, amit neki mondanak, az furcsán fog viselkedni. Például az óvodában áll majd a játszószőnyeg mellett és figyeli a többieket. Sokat játszik egyedül és csak ritkán a többiekkel. Leginkább csak figyel. Néha meg, mintha eltörne valami benne, elkezd rohangálni  össze-vissza, vagy idétlenkedik. Másik gyerek meg nem figyel, ha szólnak hozzá, nem hajtja végre az utasítást, mintha elfelejtené, mit kell csinálnia. Néha butaságokat kérdez, ha valamit akar, nem is hallgatja meg, mit mond a másik. Ha mesét néz, nem lehet hozzá még szólni sem. Van, aki nem is akar mesét hallgatni, inkább csak fejből lehetett neki mesélni, beszélgetős formában stb. 
Persze, amit itt leírtam az sok mindent jelenthet, sokféle oka lehet, de ezek között szerepel a nagy vagy megduzzadt orrmandula is, ami ebben a légszennyezett, allergiás korban nagyon gyakorivá vált.

Miért ne kérdezzük a gyerektől, hogy „miért”?

Amikor a gyerek valami rosszat tesz, talán a leggyakrabban elhangzó szó, a miért. Legszívesebben azt ajánlanám minden szülőnek, hogy nem is kellene használni ezt a szót.

Leejti a gyerek a kenyerét Miért nem figyelsz? Elesik. Miért nem vigyázol? Széttépi a rajzát. Miért csináltad? Összekeni a fürdőszobát. Miért teszed ezt velem? Elszalad. Miért nem fogadsz szót? Megüti a testvérét. Miért vagy ilyen durva? stb.

El kell-e mondani a gyereknek, ha valami probléma van vele?

A problémás gyereknek fogalma sincs arról, hogy mások miért találják őt furcsának, ezért frusztrált lesz és támadó, ugyanakkor önbizalom hiányos és elkeseredett.

Mondok rá példát. Ha valakinek kakaó-bajusza van, azt minden szembejövő látni fogja. Van, aki nevet, van aki összesúg a társával és mutogat, vagy zavartan elfordul, más megjegyzést tesz esetleg átnéz rajta.

A kakaó-bajuszos észleli, hogy valamivel felhívja magára a figyelmet. Látja, hogy sokféle reakciót adnak rá, de valahogy mindegyik furcsa, mintha vele valami baj volna. Pedig ő úgy érzi, pont olyan, mint mások. Ahogy telik múlik az idő többféleképpen is próbál reagálni, rámosolyog az emberekre vagy beszól nekik, de bármit is tesz egyre csak erősödik benne az érzés, hogy valami nem stimmel, ő más, mint a többiek, ő valahogy nem normális.

Hogyan segítsünk a gyerekünknek magabiztosabbá válni?

 

Ehhez meg kell tanítanunk a viselkedésére figyelni.

Vajon mennyire tudjuk irányítani a viselkedésünket? Egyáltalán nem mindegy, hogy erről a kérdésről mit gondolunk, mert ez befolyásolja, hogy mit és   hogyan tanítunk a gyerekeinknek.  „Én ilyen vagyok, nem tudok másképp viselkedni!” „Ami a szívemen, az a számon – én már csak ilyen vagyok.” „Nem tehetek róla, mindig is indulatos    ember voltam.” Ezeket és ehhez hasonló mondatokat sokszor hallani, de ez emberek valójában nem így működnek. 

Mit mondjunk a háborúról?

Az a gyerek életkorától, a személyiségétől és a háborútól való távolságtól függ. Nem értek azzal egyet, hogy meg kell várni amíg a gyerek kérdez. Szerintem fontos dolgokat a szülőnek kell elrendezni a gyerek fejében. Nem szabad a véletlenre bízni, hogy a gyerek jókor, a jó kérdést teszi fel nekünk.

A pozitív énkép formálása

Gondoljuk el, hogy reggel álmosan botorkálva az elkészített kávénkat egy mozdulattal felborítjuk. Mit fogunk érezni, ha az éppen akkor megjelenő párunk azt mondja, „Jaj de ügyetlen vagy! Miért nem figyelsz?!” És mennyire más lesz, ha ehelyett azt mondja, „Nyugi, ülj le, mindjárt csinálok egy másikat.”

A gyakrabban ismétlődő interakciók fogják a család alaphangulatát megadni, a feszültség növelését vagy a megnyugvásra törekvést.

Együtt élni nehéz

Az emberek leggyakrabban a saját karakterükkel ellenkező karakterű partnert választanak társnak. Nem ritka, hogy az otthon üldögélni szerető ember, aki nem nagyon szereti a spontán aktivitást, a váratlan helyzeteket, egy olyan emberrel él együtt, aki mindenben az ellentéte. Nyilván, ha nagyon nagy a távolság, akkor nem lesz tartós az együttlét, de van a különbségnek egy olyan optimális szintje, ami mindkét felet pozitívan segítheti. Az egyik fél így többet mozog, változatosabbá válik az élete, míg a másik felet pedig a kiszámíthatóság nyugodtabbá, kiegyensúlyozottabbá teheti.

Az összezártság azonban a még jól működő kapcsolatokat is próbára teheti, mert olyan intenzív alkalmazkodásra kényszerít, ami egy idő után már nagyon fárasztóvá válik. Lelkileg telítődnek az emberek, úgy érzik elvesztik önmagukat, és ezért hajlamosak a párjukat felelőssé tenni. Azok a különbségek, amik eddig előre vitték a kapcsolatot most hirtelen terhessé, kellemetlenné válnak.

A nehéz természet

Sokszor halljuk, hogy valakiről azt mondják nehéz természete van. Természetesen ez sok mindent jelenthet pl. hogy indulatos, rugalmatlan, szorongó stb. Van azonban egy olyan öröklötten hozott tulajdonság, ami szinte biztosan megnehezíti az életet akár a gyerekkel, akár a felnőttel.

Ez az adaptálódó képesség. Az öröklötten hozzuk magunkkal, azt jelenti, hogy már a születéstől velünk van és nagy valószínűséggel halálunkig jellemző lesz ránk. Az öröklötten hozott tulajdonságok, vagy karaktervonások nem megváltoztathatók, nem lehet kinevelni a gyerekből, vagy a párunkból. De meg lehet tanulni velük együtt élni,  stratégiákkal lehet őket kompenzálni. Ha nem így teszünk, akkor tele lesz az életünk stresszel, rossz kedvvel, haraggal, a tehetetlenség érzésével. Ezért fontos, hogy felismerjük magunknál, a gyerekünknél, hogy segíthessünk.

Egymásra hangolódás

A szülők gyakran mondanak olyanokat, hogy azért van olyan sok konfliktusuk a gyerekkel, mert nagyon hasonlít rájuk, vagy éppen fordítva, nagyon különbözik a természetük.

Valójában a családban mindenkinek más a természete, mert mást hozott genetikailag, és más volt az élettörténete. Bármiről legyen is szó, két ember nem tud egy dolgot ugyanúgy látni, még kevésbé tud róla ugyanúgy beszélni. Gondoljunk csak arra, hogy egy közösen megélt történetnek mennyire más elemét emeli majd ki a párunk, a gyerekünk vagy a testvérünk, amikor a családi ebédnél megpróbáljuk felidézni. Mindenki másképp, más részletet kiemelve emlékszik majd. Van, aki a látványt, van, aki a hangokat, más a szagokat, megint más az emberek egymásra adott reakcióit tudja majd jobban felidézni vagy azt tartja fontosnak kiemelni.

Oldalak