Nevelési tanácsok

Hogyan tanítsuk (tanuljuk) az indulatkontrollt?

Ez bizony néha nagyon nehéz. Az indulatkezelést a gyerekek minta után tanulják, ezért aki hosszútávon jót akar magának, annak érdemes erőfeszítést tennie. Az indulatkezelés lépéseit lehet együtt tanulni a gyerekkel.

A gyerekek természetes biológiai késztetése, hogy a feszült helyzetekből kilépjenek. A szülők sokszor ezt nem engedik meg. „Itt maradsz! Még nem fejeztem be.” Tiszteletlenségnek tekintik, ha a gyerek el akar menni. A kontroll tanításánál viszont erre a viselkedésre építve kezdünk. Engedni kell elmenni, sőt ha megnyugodott, akkor meg is dicsérni. „Láttam, hogy nagyon dühös/feszült lettél és szó nélkül elmentél megnyugodni, ez nagy önuralomra vall.” - vagy valami hasonlót mondunk.

Miért nem tanul a gyerek a következményekből?

A leggyakrabban azért, mert nem jól tanítjuk neki az összefüggéseket. Soha nem az a kérdés, hogy mi mit tudunk, és azt hányszor mondtuk már el a gyereknek, hanem az, hogy tudjuk-e mi van a gyerek fejében, mert ahhoz kapcsolódva lehetünk hatással a viselkedésére.

A tanuláshoz többnyire szükség van a megtapasztalásra, a megfogalmazásra és a kettő összekapcsolására. Pl. a gyerek fut az uszodában, a szülő kiabál „Ne fuss mert el fogsz esni” A gyerek elesik, a szülő pedig dühös lesz, mert ő tudta és mondta előre, de a gyerek nem hallgatott rá. Tehetetlen mérgében elkezd a gyerekkel veszekedni, régen még olyat is láthattunk, hogy rácsap a fenekére.

Hogyan érjük el, hogy a gyerek megcsinálja, amit kérünk?

Először is ne beszéljünk a levegőbe. Ne fenyegessük a gyereket olyasmivel, amit nem fogunk megtenni. Ne mondjunk dühünkben butaságokat. Ha egyre növekvő türelmetlenséget érzünk, akkor vegyük a jelzést, álljunk meg és gondoljuk végig hányféle választási lehetőségünk van. A dühös ember úgy hiszi, hogy csak egy van, az hogy az akaratát rá kell valahogy kényszeríteni a másikra.

„Gyere, mert indulnunk kell! El fogunk késni… Itt foglak hagyni, majd mész gyalog…” „Azonnal hagyd abba a piszkálódást! Így nem tudok vezetni! Ez veszélyes! Ki foglak rakni az autóból, majd futhatsz utánunk.” „Megint nem tanultál. Ha nem javítod ki az egyesedet nem foglak elengedni a sítáborba.”

Hogy érjük el, hogy a szavunknak súlya legyen?

Könnyű egy olyan gyerekkel együtt élni, akinek ha mondunk valamit, azt megcsinálja. Ha elmagyarázunk valamit, akkor azt megérti. Vannak azonban olyan gyerekek is, akik valamilyen okból nem figyelnek arra, amit mondunk. Meg se hallgatják, mit magyarázunk. Olyanok is vannak, akiknél azt érzi a szülő, hogy szándékosan nem figyelnek, nem működnek együtt, sőt ellenállnak.

Kicsi gyerekek rövid ideig tudnak figyelni, ezért ha sokat beszélünk hozzájuk, akkor úgy járhatunk, mint amikor szól a rádió és mi egyik szobából megyünk a másikba, csináljuk a dolgunkat, és észre sem vesszük, hogy mi szól a rádióban. Néha egy-egy erősebb ingerre vagy hívó szóra felkapjuk a fejünket, majd megyünk tovább.

Végezzenek házimunkát a gyerekek?

A legtöbb szülő szerint kellene, de nem tudja, hogyan lehetne ezt elérni. A házi munkán keresztül sok, az életben fontos dolgot taníthatunk meg a gyerekeknek. Megéri kicsit erőltetni, mert ezzel elősegíthetjük a fiatal felnőttkori problémákkal való magabiztosabb megbirkózásukat. Amikor sok nehéz döntést kell majd meghozniuk az életükkel, jövőjükkel kapcsolatban, akkor legalább a hétköznapi létezés, az önellátás nem fog számukra gondot okozni.

A házimunkában való részvételen keresztül tapasztalja meg a gyerek, hogy sok apró dolgot kell mindenkinek megcsinálnia ahhoz, hogy a háztartás és ezzel együtt a család jól működjön. A kölcsönösség és viszonosság (egy mindenkiért, mindenki egyért) is jól szemléltethető a munkafolyamatok összehangolásában.

Van olyan, hogy meg kell ütni a gyereket?

Már korábban is írtam arról, hogy a verés nem egy hatásos nevelési módszer, de sajnos a téma továbbra is nagyon aktuális. Legtöbbször azt hallom, hogy a verés a gyerek érdekében történik. Azért, hogy megvédjék valamilyen veszélytől. De vajon a szándékos fájdalomokozásból, megalázásból tényleg azt tanulja a gyerek, amit mi szeretnénk?

Vegyünk egy munkahelyi helyzetet. Ott a beszólás felel meg a pofonnak, vagy fenékre verésnek. Például azt mondja a főnökünk, „Úristen, micsoda ocsmány kézírásod van”. Leszögezhetjük, hogy ez a durvaság szinte mindenkit szíven üt. Képzeljük el, erre hogyan reagálnának a kollégáink? 

Hogyan ismerjük meg a gyerekünket?

Biztos minden szülő fel tud idézni egy olyan pillanatot az életében, amikor a munkából vagy egy utazásról hazatérve hirtelen meglátta, a gyerekét gyerekként. Ráébredt, hogy milyen kiszolgáltatott, törékeny, sebezhető.

Az folytonos összezártság a megszokást segíti. Ennek az egyik természetes következménye, hogy nehéz érzékelni a gyerek “kicsiségét, gyerekségét”.

A mindennapos nehézségek, az állandó harc az akaratával, ön-, és céltudatos embernek láttatja a gyereket. Pedig nem az, még a kamasz sem. Ijesztő dolgok közepette, természetellenes izolációra kényszerítve, átélve a szülők szorongását, bizonytalanságát, nehéz nekik is.

Miért olyan nehéz szülőnek lenni?

Mert mindig figyelni kell a gyereket, szinte percenként döntést kell hozni valamiről. Odaugorjak, megfogjam, elkapjam, vagy csak kiáltsak rá… Megengedjem vagy kényszerítsem… Mikor mosdassam, etessem, altassam stb.… Nagyobb gyereknél ritkábban kell döntést hozni, de ezeknek hosszabban tartó következményei vannak (kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond).

A döntések következményeit pedig viselnünk kell. Ha egyszer megengedtem, másodszor is próbálkozik, ha azt mondtam nem, de 10 perc múlva már megengedném, tudom, hogy nem kellene… csak nő és nő a pókháló. A döntés gondolkodást igényel, a következmények előrelátását. Nevelés közben azonban ritkán van idő arra, hogy az ember végig gondolja, miért éppen így döntött, miért éppen ezt mondta. Így aztán belegabalyodhatunk, érezzük, hogy következetlenek vagyunk, feszültek leszünk és egyre tehetetlenebbek, amitől egyre agresszívabbá válhatunk, ami aztán a gyereken csattanhat.

Mi lehet a gyerek őrjöngése mögött?

A legtöbb ember azt hiszi, hogy ha egy gyerek őrjöng, akkor annak magatartási problémái vannak, pedig ez egyáltalán nem biztos. Lehet, hogy egy viszonylag könnyen kezelhető probléma van a háttérben. Ilyen a hallási információ feldolgozásának a nehézsége, és a beszédértési zavar. Ez a szülők számára csak súlyos esetben felismerhető. A gyerek ismeri az otthoni rutinokat, tudja mikor mit szoktunk mondani. Enyhébb formában leginkább a gyerek magatartásából kezdhetünk gyanakodni, és a gyakran elhangzó  „azt hittem..”, „nem is azt mondtad…” „nem is igaz..” mondatok alapján.

Hogy jelenik meg a halál a gyerekek életében?

Egy éve már a gyerekek napi szinten hallanak a betegségről, halálról. Egyre többen vannak olyanok is, akik elvesztik hozzátartozóikat. Sok esetben az elköszönés és az elbúcsúztatás lehetősége nélkül. Nemcsak a gyerekek, de még a felnőttek életéből is „csakúgy eltűnnek” szeretteik, ismerőseik. Korábban már írtam arról, hogyan beszéljünk a gyerekekkel a járványról, most az életkori sajátosságokat emelném ki.

Durván három olyan fejlődési szakasz van, amikor a gyerekek életkorilag, értelmi fejlődésük állomásaként foglalkozni kényszerülnek a halállal. Ez nagyjából a 6, 11, 16 év körül történik. Nyilván nem napra pontosan, mert annak sok összetevője van, hogy ki mikor jut erre a fejlődési szintre, és mikor lép túl rajta, de másképp fogalmazva ez a nagycsoportosok, a felsőbe lépők és a kisgimisek érdeklődésének áll a középpontjában.

Oldalak