Nevelési tanácsok

Van olyan, hogy meg kell ütni a gyereket?

Már korábban is írtam arról, hogy a verés nem egy hatásos nevelési módszer, de sajnos a téma továbbra is nagyon aktuális. Legtöbbször azt hallom, hogy a verés a gyerek érdekében történik. Azért, hogy megvédjék valamilyen veszélytől. De vajon a szándékos fájdalomokozásból, megalázásból tényleg azt tanulja a gyerek, amit mi szeretnénk?

Vegyünk egy munkahelyi helyzetet. Ott a beszólás felel meg a pofonnak, vagy fenékre verésnek. Például azt mondja a főnökünk, „Úristen, micsoda ocsmány kézírásod van”. Leszögezhetjük, hogy ez a durvaság szinte mindenkit szíven üt. Képzeljük el, erre hogyan reagálnának a kollégáink? 

Hogyan ismerjük meg a gyerekünket?

Biztos minden szülő fel tud idézni egy olyan pillanatot az életében, amikor a munkából vagy egy utazásról hazatérve hirtelen meglátta, a gyerekét gyerekként. Ráébredt, hogy milyen kiszolgáltatott, törékeny, sebezhető.

Az folytonos összezártság a megszokást segíti. Ennek az egyik természetes következménye, hogy nehéz érzékelni a gyerek “kicsiségét, gyerekségét”.

A mindennapos nehézségek, az állandó harc az akaratával, ön-, és céltudatos embernek láttatja a gyereket. Pedig nem az, még a kamasz sem. Ijesztő dolgok közepette, természetellenes izolációra kényszerítve, átélve a szülők szorongását, bizonytalanságát, nehéz nekik is.

Miért olyan nehéz szülőnek lenni?

Mert mindig figyelni kell a gyereket, szinte percenként döntést kell hozni valamiről. Odaugorjak, megfogjam, elkapjam, vagy csak kiáltsak rá… Megengedjem vagy kényszerítsem… Mikor mosdassam, etessem, altassam stb.… Nagyobb gyereknél ritkábban kell döntést hozni, de ezeknek hosszabban tartó következményei vannak (kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond).

A döntések következményeit pedig viselnünk kell. Ha egyszer megengedtem, másodszor is próbálkozik, ha azt mondtam nem, de 10 perc múlva már megengedném, tudom, hogy nem kellene… csak nő és nő a pókháló. A döntés gondolkodást igényel, a következmények előrelátását. Nevelés közben azonban ritkán van idő arra, hogy az ember végig gondolja, miért éppen így döntött, miért éppen ezt mondta. Így aztán belegabalyodhatunk, érezzük, hogy következetlenek vagyunk, feszültek leszünk és egyre tehetetlenebbek, amitől egyre agresszívabbá válhatunk, ami aztán a gyereken csattanhat.

Mi lehet a gyerek őrjöngése mögött?

A legtöbb ember azt hiszi, hogy ha egy gyerek őrjöng, akkor annak magatartási problémái vannak, pedig ez egyáltalán nem biztos. Lehet, hogy egy viszonylag könnyen kezelhető probléma van a háttérben. Ilyen a hallási információ feldolgozásának a nehézsége, és a beszédértési zavar. Ez a szülők számára csak súlyos esetben felismerhető. A gyerek ismeri az otthoni rutinokat, tudja mikor mit szoktunk mondani. Enyhébb formában leginkább a gyerek magatartásából kezdhetünk gyanakodni, és a gyakran elhangzó  „azt hittem..”, „nem is azt mondtad…” „nem is igaz..” mondatok alapján.

Hogy jelenik meg a halál a gyerekek életében?

Egy éve már a gyerekek napi szinten hallanak a betegségről, halálról. Egyre többen vannak olyanok is, akik elvesztik hozzátartozóikat. Sok esetben az elköszönés és az elbúcsúztatás lehetősége nélkül. Nemcsak a gyerekek, de még a felnőttek életéből is „csakúgy eltűnnek” szeretteik, ismerőseik. Korábban már írtam arról, hogyan beszéljünk a gyerekekkel a járványról, most az életkori sajátosságokat emelném ki.

Durván három olyan fejlődési szakasz van, amikor a gyerekek életkorilag, értelmi fejlődésük állomásaként foglalkozni kényszerülnek a halállal. Ez nagyjából a 6, 11, 16 év körül történik. Nyilván nem napra pontosan, mert annak sok összetevője van, hogy ki mikor jut erre a fejlődési szintre, és mikor lép túl rajta, de másképp fogalmazva ez a nagycsoportosok, a felsőbe lépők és a kisgimisek érdeklődésének áll a középpontjában.

Hogyan veszíthetjük el a gyerek bizalmát?

A bizalom az egyik legfontosabb kapcsolati érték. Bizalom hiányában az állandó félelem, gyanakvás, készültség az uralkodó érzés. Ezt a szülők is tudják ezért nemcsak biztonságban akarják tudni a gyerekeiket, de legalább ennyire szeretnék arról is biztositani, hogy bennük megbízhat, rájuk támaszkodhat, segítséget kérhet, kaphat. Ugyanez a jóakarat azonban sokszor tévútra viszi a szülőket.

Kell-e korlátozni a kütyüket kisiskolás korban?

Az a kérdés fel sem merül, hogy használjanak-e vizuális eszközöket a gyerekek ebben a korban (6-9) A kérdés többnyire, az, vegyünk-e okostelefont nekik és mennyire engedjük az interaktív média használatot. Ha az óvodáskorban nem sikerült az eszközhasználatot jól bevezetnünk, egy kis erőfeszítéssel és kitartással, ebben az életkorban még megtehetjük.

Korábban azt mondtam, hogy a gyerekek számára a vizuális média olyan, mint a lepkéknek a lámpafény. A kisiskolásoknál ezt úgy mondanám, nekik ezek az eszközök a légyfogót jelentik. Beleragadnak, és csak vergődnek, nem tudnak elszakadni, sokszor nem is tudnak másra gondolni.

Használjanak az óvodások vizuális digitális mediát?

Óvodáskorban, tapasztalatom szerint, a szülők gyakran nevelési eszközként használják a vizuális elektronikus eszközöket, ezek a jutalom, a büntetés, a megnyugtatás és az időnyerés eszközei. Az a szülő, aki besétál ebbe a csapdába, az nemcsak függőséget alakíthat ki a gyereknél, de a való élet összefüggéseit is elrejtheti a gyerek előtt, amivel erősen gyengítheti a gyerek realitásérzékét, az önbizalmáról és a megküzdési képességéről, stressz-tűréséről nem is beszélve.

Miért zavarja meg a gyerek fejlődését a korai kütyüzés?

Talán furcsának hangozhat, hogy azok a gyerekek kommunikációs zavart mutathatnak, akik két éves kor alatt már kütyüznek (minden vizuális, digitális eszközt, a tévét is értve alatta). Megpróbálom röviden megmagyarázni, bár egy kicsit messziről kell indulnom.

Mi emberek erősen vizuális lények vagyunk. Imádjuk a vizuális ingereket pl. a képeket, filmeket. Filmnézés közben teljesen ki tudunk kapcsolni. Befogadjuk a látottakat, azonosulunk, mindent készen kapva a fantáziánkat, a kreativitásunkat kikapcsoljuk. A vizuális információ feldolgozása erőfeszítés mentesen, gyorsan történik.  A kütyükön egy gomb megnyomásával, azaz ismét erőfeszítés mentesen, azonnali hatást tudunk kiváltani. A környezetünkre való hatás elsődleges biológiai késztetésünk és így örömöt okozó tevékenység, ennek nem lehet ellenállni. A felnőtteknek is igen nehéz, a gyerek pedig, mint a lepke a lámpa körül, csapdába kerül. A fénycsapda nemhogy nem segíti a lepke életben maradását, de még el is pusztíthatja, mert a csapda vonzása olyan erős, hogy a lepke biológiai késztetéseit is felülírja.

Szükségszerű, hogy a testvérek marakodnak?

Ha rákérdezünk, hogy milyen a testvérek közötti kapcsolat, Magyarországon tízből nyolc család ugyanazt mondja: „Folyton gyilkolják egymást, de azért szeretik is, mert két nap után már hiányolják a másikat. És bárhová mennek, kérnek a testvérüknek is, ha kapnak valamit.” Mindig szomorúan hallgattam ezeket a mondatokat. Az összezördülés, a vita, az alkudozás a normális élet velejárói. De a bántás, sértegetés, bosszúállás, verekedés, kötözködés nem az. Egy jó testvérkapcsolat mércéje, hogy tudnak-e egymással játszani, beszélgetni és egymás igényeire tekintettel lenni a gyerekek, amikor együtt vannak. Ennek kiépítése nem lehetetlen feladat, de nem is egyszerű. A szülőktől ugyan energia befektetést és odafigyelést igényel az elején, de nagyon megéri. Jó dolog úgy otthon lenni, hogy nem kell mindig résen lenni, nem kell gyomorgörccsel figyelni, ha a gyerekek egymáshoz közelítenek, és nem kell folyton igazságot tenni. Egyszerűen, csak békésen lehet élni egymás mellett.

Oldalak