Az illemről

Mindenki tisztában van vele, hogy a társasági viselkedési szabályok ismeretében a gyerekek is felnőttek is sokkal fesztelenebbek és magabiztosabbak. 

Ha egy gyerek nem tudja hogyan viselkedjen egy társas helyzetben, (pl. új sportkörben, kézműves foglalkozáson vagy akár az új iskolában), akkor a bizonytalanságát, visszahúzódását udvariatlannak, akár sértőnek tekintheti a környezet, és elutasítóvá válhatnak vele szemben. Az odafordulás, kedvesség vagy érdeklődés hiánya következtében pedig tovább romlik a gyerek önértékelése, fokozódik a szorongása és egy ördögi kör alakulhat ki, amiből nehéz majd kitörni.

 

Az a gyerek, aki tudja mikor hogyan kell viselkedni, annak számára egy társasági helyzet egyszerűen kezelhető. Nem kell gondolkodni, hogyan vegye fel kapcsolatot, hogyan viselkedjen. Ráadásul, az udvarias ember szinte mindig szimpátiát vált ki, mert  tiszteletet jelez annak a számára, aki felé udvariasság irányul. Mondjuk is, hogy milyen tiszteletlen - arra, aki nem viselkedik udvariasan. Gondoljunk csak a szélhámosokra. Ők aztán ellenállhatatlanul udvariasak, amit tisztelettel vegyes kedvességként élnek meg az áldozatok.

Az udvariasságot, a másikra figyelést már a kisgyerek öntudatra ébredésétől, az un dackorszaktól kezdve érdemes komolyan venni. Ekkortól tud majd zavarba jönni vagy elszégyellni magát. Érdemes rá, mint egy „mini felnőttre” tekinteni abban az értelemben, hogy komolyan vesszük. Ne nevessük ki, bármilyen édes. Ne beszéljünk róla a feje felett, mintha ott sem lenne, ne beszéljünk helyette. Gyakoroljuk vele otthon, hogy hogyan kell köszönni, bemutatkozni, kezet fogni. Játsszuk el, hogy mi vagyunk a szomszéd néni, a postás bácsi stb.

 

Ha nem tud szemkontaktust felvenni, akkor először arra tanítsuk, hogy nézze a másik száját, aztán később az orrát, onnan már nem olyan nehéz a szembe nézés, mert addigra a viselkedés többi eleme már rutinosan megy.

A kérem, köszönöm egyrészt a mintaadáson múlik, másrészt a kiváráson. Legyünk türelmesek és mindig várjuk meg míg kimondja. Talán ezzel van a legkisebb probléma.

 

A „bocsánat” szó használatát  külön kiemelném. Sokan ott csúsznak el ennek tanításában, hogy nem elégszenek meg a kimondással, hanem igaz megbánást várnak. Ezért aztán a gyerekek sokszor megmakacsolják magukat és akkor inkább nem is mondják. A megbánás kérdése bonyolultabb kérdés, erre most nem térek ki. 

 

Szét kell választani a  kár- vagy fájdalomokozás utáni, helyrehozást, megbánást igénylő bocsánatkérést, a hétköznapi életet egyszerűsítő bocsánatkéréstől. A hétköznapi érintkezéskor bekövetkező kisebb koccanásokat, zavarokat (nekimegyek, rálépek, leejtem, elé lépek, elveszem stb.) elsimító „bocsánat”-nak automatikusan kell jönnie. Pontosan úgy, ahogy a kérem/köszönöm-nek.

 

A bocsánat szót nehezen használó emberekkel szemben mindenki gyanakvóbb, könnyebben alakul ki róluk negatív vélemény pl. mert könnyebben tekintik őket önzőnek, másokkal nem törődőnek. Ez még akkor is így van, ha valaki valójában a félénksége miatt, nem tudja mondani. A környezet először a viselkedés alapján ítél és lehet, hogy nem is ad lehetőséget, az okok feltárására.

 

Mi az, amit feltétlenül meg kell tanítani: mosolygás, szemkontaktus, kérem, köszönöm, bocsánat, a köszönés, bemutatkozás, megszólítás és az un. small talk : néhány téma az időjárás, a közlekedés, az iskola, film, zene, sport - kinek mi. Pár mondat és kérdés, amivel egy beszélgetést kezdeményezni lehet vagy, amivel egy kezdeményezésre reagálni lehet.

 

Az óvodásoknál jól lehet a plüssöket, katonákat, barbikat használni erre. A kisiskolások imádnak dramatizálni, amikor szerepekbe bújva játszunk el egy-egy helyzetet.

Használhatunk szólásokat, közmondásokat, ezek könnyen megjegyezhetők és könnyen felidézhetők pl. „Nézni szabad, bámulni nem.”, „Az udvariasság minden ajtó kulcsa.”stb.

 

A viselkedéshez társítsunk szavakat „Láttam, hogy elléptél, hogy elférjenek melletted, ez figyelmesség volt tőled.” „Nem vitáztál vele, mert láttad milyen fontos neki, ezért átengedted a kockát, ezt nagyvonalúság  volt a részedről.” „Kedves voltál, hogy vigasztalni próbáltad.” Az adott viselkedést megnevezve összekötjük egy jelzővel, akkor egy helyzetben, később a szóval elő tudjuk hívni a kívánt viselkedést. „Kérlek, légy most nagyvonalú, figyelmes vagy segítőkész stb. Pontosan tudni fogja, hogy mit értünk a kifejezés alatt. Ráadásul így pozitívan építjük a gyerek önképét.

 

Nagyobb gyerekeknél, akár van gond, akár nincs, érdemes velük beszélgetni az illem,  udvariasság, protokoll, kulturális különbségek kérdéseiről. Ebben a korban érdeklődőek, szeretnek beszélgetni, de lehet könyvet venni, akár oktatófilmet keresni. 

 

A kamaszok végtelenül pimaszok tudnak lenni, elsősorban a szüleikkel. Ugyanakkor, más társaságban sokan tudnak viselkedni. Nem kell elkeseredni, nem felejtette el, amit korábbi éveiben tanult. Ebben a korban direkt módon ne próbáljon senki tanácsot adni, ha nem kérték rá. Ha ezen a koron túl lesz és szükségét érzi, majd kérdezni fog. Maximum azzal próbálkozzunk, hogy egy-egy könyvet szem előtt hagyunk, esetleg megjegyezzük, hogy milyen érdekes. Az is előfordulhat, hogy a protokoll valamely, az érdeklődéséhez közelálló formájára film vagy könyv alakban felhívjuk a figyelmét. 

 

Gyakran találkoztam azzal, hogy a szülők úgy érezték, hogy a gyerek önmegvalósítását gátolná, ha ők alkalmazkodásra tanítanák. Éppen ellenkezőleg. Aki nem érti a társasközeget, aki nem tud beilleszkedni, az mindig bizonytalan lesz és frusztrált, mert nem tudja magát elfogadtatni és nem tudja mások tiszteletét kivívni. Az önmegvalósítás a belső önbecsülésre épülő magabiztosságból épül.

 

Ha tetszett a post, akkor kérem, hogy a like gomb megnyomásával jelezzen vissza. Ha gyereknevelési kérdése vagy nevelési nehézsége van, akkor kérjen online konzultációt a fimotaidopont@gmail.com email címen. A szerzőről találhat információt a  www.drlaszlozsuzsa.com vagy a www.fimota.hu oldalon.