Nevelési tanácsok

Miért ne mondjuk, hogy egyformán szeretjük a gyerekeinket?

Mert ezzel provokáljuk őket. Folytonos versenybe, méricskélésbe, összehasonlításba hajszoljuk őket és állandó bizonyításba magunkat.

A szülők és a gyerekek személyisége is különbözik egymástól. Másképp mutatjuk ki a szeretetünket egy olyan gyerek felé, aki folytonos érintésre vágyik, és másképp, aki nem nagyon szereti a testi kontaktust. Van, aki folyton beszél és le kell állítani és van, aki nehezen fogalmazza meg a mondanivalóját. Az egyiket leállítjuk, míg a másikat bátorítjuk. Ez nem azonos bánásmód. Ha nem tiszták a fogalmaink, akkor mi magunk is elbizonytalanodhatunk, amikor a gyerek azzal támad, hogy „A tesómat jobban szereted, mert neki soha nem mondod, hogy maradjon már csöndben”.

Mitől nem lesz irigy a gyerek?

Sokszor okoz gondot a szülőknek, hogy mit kellene tenni, amikor a gyerek nem ad oda egy másik gyereknek valamit. Nem igazán eredményes a „Ne legyél már irigy! Add már oda neki!”. Az pedig olaj a tűzre, amikor a szülő arról győzködi a gyereket, hogy engedjen olyan gyereknek, aki kérdezés nélkül vette el valamijét, csak a szülő úgy ítéli, hogy ezzel nincsen gond, mert a tulajdonosnak az amúgy sem volt fontos.

Gyakoriak az ilyen párbeszédek: „De ez az enyém! Én kaptam a nagyitól karácsonyra.” – és megpróbálja elvenni a játékot. „Ez igaz, de egy éve a kezedbe se vetted, a tesód meg tudod, mennyire szereti. Ne legyél irigy!” – válaszolja a szülő. „Nem érdekel! Ez akkor is az enyém!” – üvölti a gyerek miközben kikapja a szülő kezéből és elrohan, vagy zokog és üvölt természetétől függően. Kiborítja és agresszívvá teszi a tehetetlenség.

Miért üti meg valaki a gyerekét?

Sajnos van tapasztalatom arról, hogy a szerető szülők keze is könnyen eljár. Félek attól, hogy a mostani bezártságban a sok feszültség a gyerekek megütéséhez vezethet. Kicsit talán hosszú lesz ez a bejegyzés, de muszáj elmagyaráznom, hogy ezzel mi a baj és mit tegyünk helyette. Szeretnék segíteni, hogy ez a nehéz bezártság inkább összehozza, mint szétzilálja a családokat, ennek pedig fontos eleme az indulatkezelés módja.

Szóval miért is üti meg valaki a gyerekét? Mert ideges, dühös, mert tehetetlennek érzi magát, mert szorong, mert megijedt.

Hogyan éljük túl a karantént gyerekekkel?

Sokan elmondták már, hogy mennyire fontos kitalálni egy napirendet, amit az egész család betart, ami keretet ad a napoknak. De hogyan csináljuk, hogy működjön is? Természetesen a gyerekekkel közösen. A szülő írja össze, hogy minek kell beleférnie egy napba és körülbelül mennyi ideig tartson egy tevékenység. A gyerekek pedig rendezzék úgy, ahogy szerintük a legjobb lenne. A szülőnek természetesen vétó joga van, de csak a legszükségesebb esetben érdemes használnia. A próba lehetőségét, mint ahogy a hibázásét is, meg kell adni a gyerekeknek.

Érdemes családi kupaktanácsot összehívni és elmondani, ez mindenkinek egy új helyzet és ahhoz, hogy ez kellemes is legyen, mindenkinek tekintettel kell lennie a másikra. Ezt úgy tudjuk megtenni, hogy tisztázzuk az együttélés szabályait. A kupaktanácson mindenki mondja el, neki mi a legfontosabb, mi az, amit kér a többiektől.

Hogyan beszéljünk a gyerekekkel a koronavírus járványról?

Életkortól függően másképp. Mielőtt erre kitérnék, szeretném felhívni a figyelmet, hogy ne várjunk arra, hogy a gyerek kérdezzen. Fontos dolgok esetén a szülőnek kell elmondania azt, amit mindenképpen szeretne a gyerek fejébe betenni. A gyerekek számára a szülő az elsődleges, hiteles információforrás. Az, hogy a gyerek kérdez-e és éppen meghalljuk-e, esetleges. A fontos dolgokról szóló információ azonban nem lehet az. A gyereknek tudnia kell, hogy mi a szülő álláspontja.

Ne felejtsük el, hogy a szülő felelős a gyerekért, neki kell biztonságot nyújtania, ezért amit mondunk, annak a megnyugtatást kell szolgálnia és nem a félelemkeltést. Kicsi szorongás normális, mert az kell ahhoz, hogy a gyerek odafigyeljen és betartsa azt, amit elvárunk tőle.

Vajon a testvérek egyenrangúak?

 

Többnyire nem azonos életkorúak, nem azonos neműek és sokszor nem is azonos természetűek, így nem is lehetnek azonos rangúak sem. A gyerekek tudják ezt. Számukra az a természetes, hogy a nagyobb gyerek nagyobb, okosabb, erősebb, de ezek híján is idősebb. Ha nincs jelen felnőtt, akkor a gyerekek maguktól, életkor szerinti hierarchiába rendeződnek. De a nagyobb gyerekekben erős késztetés van arra, hogy a kisebbeket megvédjék, a tiszteletüket kivívják és természetesen irányítsák őket. A kisebb gyerekek számára pedig a nagyobbak a követendő példa, örömmel engedelmeskednek, mert akkor érzik az elfogadást, a törődést.

Miért lesz mégis állandó harc és háború a gyerekek között? A szülő miatt. A szülő biológiai programja a kicsi megsegítésére van beállva. Vita esetén a szülő zsigeri reakciója többnyire a kicsi „megvédése”, ami egyben a nagy leállítását jelenti. „Miért nem adod oda neki, neked úgy sem kell!”, „Ne ríkasd már azt a gyereket, miért nem engeded be a szobádba?” stb. Ezekkel a reakciókkal akarva-akaratlanul a nagyobb gyerek tekintélyét romboljuk és a kicsit rátanítjuk arra, hogy ha akar valamit, csak hisztiznie kell, és a szülők majd besegítenek. A nagyobb gyerek pedig reménytelen pozícióvesztésbe kerül. Ha küzdeni próbál, még kevésbé lesz tisztelhető a kicsi szemében, ha pedig nem küzd, akkor egyértelmű a kicsi felülkerekedése.

Mit tegyünk, ha a gyerekek átvették az uralmat?

Időnként minden szülő úgy érezheti, hogy elvesztette a falkavezér szerepét és a gyerekek diktálnak. Nem nehéz észrevenni, hogy mikor csúsztunk el. Ilyenkor kétségbeesve és a helyzet abszurditását érezve egyre türelmetlenebbül győzködjük a gyereket arról, hogy például miért kilenckor kell ágyba mennie és nem tízkor. A gyerek pedig, biológiai programját követve, kétségbeesetten próbálja felderíteni, hogy akkor most mi a szabály, ki a főnök, hol vannak a határok.

A hierarchia fontos és jó dolog. Ez jelenti a gyerek számára a biztonságot, a kiszámíthatóságot, a szerető, elfogadó támogatást. A szülő számára pedig elhozza az együttműködő gyereket, a végeláthatatlan viták és provokációk látványos csökkenését.

A békés együttéléshez fontos, hogy a szerepek családon belül tisztázottak legyenek. Ezért használjunk gyakran olyan kifejezéseket, hogy felnőtt idő, gyerek idő, gyerek program, felnőtt program, gyerek döntés, felnőtt döntés. Értelemszerűen, ha kimondtuk, hogy valami kinek a hatáskörébe tartozik, akkor a másiktól elvárjuk, hogy azt tiszteletben tartsa. Például, délután lehet gyerek idő, amikor együtt játszik a család, de este nyolc után felnőtt idő van, amikor a gyerekek a szobájukban vagy az ágyukban maradnak (az alvásról, altatásról külön bejegyzésben fogok írni).

Lehet-e a szülő a gyerek barátja?

Jobban járunk, ha a szerepeket nem keverjük.

A gyereket a szülőnek kell nevelnie. Szülő az, aki nagyobb, okosabb, erősebb és több információ birtokában van. Ő adja a biztonságot, mert meg tudja védeni a gyereket. Ő hozza a szabályokat, mert okosabb, mint a gyerek. Ismeri a veszélyeket és tudja, hosszútávon mire van szüksége a gyereknek. Ő hozza a döntéseket, mert tájékozott és képes begyűjteni a szükséges adatokat. Mivel ő a felnőtt és a gyerek ki van szolgáltatva neki, ezért mindenért ő vállalja a felelősséget, semmit nem hárít a gyerekre.

Oldalak