Nevelési tanácsok

Sok kérdést kaptam mostanában a szülőktől az iskolaválasztással kapcsolatosan. Ehhez szeretnék egy szempontrendszert adni, ami alapján talán könnyebb lesz mérlegelni és döntést hozni.

Az óvodás gyerekek fejlődése nem egyenletes, néha olyan mintha nem is történne semmi, máskor látványosan ugrik egyet. Az iskolai tanuláshoz bizonyos érettségi szintet el kell érni. Ez teszi majd lehetővé az írás, olvasás számolás elsajátítását. A sok összetevő közül csak néhányat említek példaképp: legyen képes formákat megkülönböztetni, egy háromszöget a négyzettől (alakállandóság), a formát bármilyen környezetben azonosítani (figura-háttér), legyen képes sormintát rajzolni (szerialitás) stb. Ugyanezeknek a készségeknek a hallás területén is meg kell lenniük. Például meg kell tudnia különböztetni a hangokat egymástól, ki kell hallania a szavakat a háttérből és képesnek kell lennie a hangok sorba rendezésére.

Mert ezzel provokáljuk őket. Folytonos versenybe, méricskélésbe, összehasonlításba hajszoljuk őket és állandó bizonyításba magunkat.

A szülők és a gyerekek személyisége is különbözik egymástól. Másképp mutatjuk ki a szeretetünket egy olyan gyerek felé, aki folytonos érintésre vágyik, és másképp, aki nem nagyon szereti a testi kontaktust. Van, aki folyton beszél és le kell állítani és van, aki nehezen fogalmazza meg a mondanivalóját. Az egyiket leállítjuk, míg a másikat bátorítjuk. Ez nem azonos bánásmód. Ha nem tiszták a fogalmaink, akkor mi magunk is elbizonytalanodhatunk, amikor a gyerek azzal támad, hogy „A tesómat jobban szereted, mert neki soha nem mondod, hogy maradjon már csöndben”.

Sokszor okoz gondot a szülőknek, hogy mit kellene tenni, amikor a gyerek nem ad oda egy másik gyereknek valamit. Nem igazán eredményes a „Ne legyél már irigy! Add már oda neki!”. Az pedig olaj a tűzre, amikor a szülő arról győzködi a gyereket, hogy engedjen olyan gyereknek, aki kérdezés nélkül vette el valamijét, csak a szülő úgy ítéli, hogy ezzel nincsen gond, mert a tulajdonosnak az amúgy sem volt fontos.

Gyakoriak az ilyen párbeszédek: „De ez az enyém! Én kaptam a nagyitól karácsonyra.” – és megpróbálja elvenni a játékot. „Ez igaz, de egy éve a kezedbe se vetted, a tesód meg tudod, mennyire szereti. Ne legyél irigy!” – válaszolja a szülő. „Nem érdekel! Ez akkor is az enyém!” – üvölti a gyerek miközben kikapja a szülő kezéből és elrohan, vagy zokog és üvölt természetétől függően. Kiborítja és agresszívvá teszi a tehetetlenség.

Sajnos van tapasztalatom arról, hogy a szerető szülők keze is könnyen eljár. Félek attól, hogy a mostani bezártságban a sok feszültség a gyerekek megütéséhez vezethet. Kicsit talán hosszú lesz ez a bejegyzés, de muszáj elmagyaráznom, hogy ezzel mi a baj és mit tegyünk helyette. Szeretnék segíteni, hogy ez a nehéz bezártság inkább összehozza, mint szétzilálja a családokat, ennek pedig fontos eleme az indulatkezelés módja.

Szóval miért is üti meg valaki a gyerekét? Mert ideges, dühös, mert tehetetlennek érzi magát, mert szorong, mert megijedt.

Sokan elmondták már, hogy mennyire fontos kitalálni egy napirendet, amit az egész család betart, ami keretet ad a napoknak. De hogyan csináljuk, hogy működjön is? Természetesen a gyerekekkel közösen. A szülő írja össze, hogy minek kell beleférnie egy napba és körülbelül mennyi ideig tartson egy tevékenység. A gyerekek pedig rendezzék úgy, ahogy szerintük a legjobb lenne. A szülőnek természetesen vétó joga van, de csak a legszükségesebb esetben érdemes használnia. A próba lehetőségét, mint ahogy a hibázásét is, meg kell adni a gyerekeknek.

Érdemes családi kupaktanácsot összehívni és elmondani, ez mindenkinek egy új helyzet és ahhoz, hogy ez kellemes is legyen, mindenkinek tekintettel kell lennie a másikra. Ezt úgy tudjuk megtenni, hogy tisztázzuk az együttélés szabályait. A kupaktanácson mindenki mondja el, neki mi a legfontosabb, mi az, amit kér a többiektől.

Életkortól függően másképp. Mielőtt erre kitérnék, szeretném felhívni a figyelmet, hogy ne várjunk arra, hogy a gyerek kérdezzen. Fontos dolgok esetén a szülőnek kell elmondania azt, amit mindenképpen szeretne a gyerek fejébe betenni. A gyerekek számára a szülő az elsődleges, hiteles információforrás. Az, hogy a gyerek kérdez-e és éppen meghalljuk-e, esetleges. A fontos dolgokról szóló információ azonban nem lehet az. A gyereknek tudnia kell, hogy mi a szülő álláspontja.

Ne felejtsük el, hogy a szülő felelős a gyerekért, neki kell biztonságot nyújtania, ezért amit mondunk, annak a megnyugtatást kell szolgálnia és nem a félelemkeltést. Kicsi szorongás normális, mert az kell ahhoz, hogy a gyerek odafigyeljen és betartsa azt, amit elvárunk tőle.

Többnyire nem azonos életkorúak, nem azonos neműek és sokszor nem is azonos természetűek, így nem is lehetnek azonos rangúak sem. A gyerekek tudják ezt. Számukra az a természetes, hogy a nagyobb gyerek nagyobb, okosabb, erősebb, de ezek híján is idősebb. Ha nincs jelen felnőtt, akkor a gyerekek maguktól, életkor szerinti hierarchiába rendeződnek. De a nagyobb gyerekekben erős késztetés van arra, hogy a kisebbeket megvédjék, a tiszteletüket kivívják és természetesen irányítsák őket. A kisebb gyerekek számára pedig a nagyobbak a követendő példa, örömmel engedelmeskednek, mert akkor érzik az elfogadást, a törődést.

Miért lesz mégis állandó harc és háború a gyerekek között? A szülő miatt. A szülő biológiai programja a kicsi megsegítésére van beállva. Vita esetén a szülő zsigeri reakciója többnyire a kicsi „megvédése”, ami egyben a nagy leállítását jelenti. „Miért nem adod oda neki, neked úgy sem kell!”, „Ne ríkasd már azt a gyereket, miért nem engeded be a szobádba?” stb. Ezekkel a reakciókkal akarva-akaratlanul a nagyobb gyerek tekintélyét romboljuk és a kicsit rátanítjuk arra, hogy ha akar valamit, csak hisztiznie kell, és a szülők majd besegítenek. A nagyobb gyerek pedig reménytelen pozícióvesztésbe kerül. Ha küzdeni próbál, még kevésbé lesz tisztelhető a kicsi szemében, ha pedig nem küzd, akkor egyértelmű a kicsi felülkerekedése.

Időnként minden szülő úgy érezheti, hogy elvesztette a falkavezér szerepét és a gyerekek diktálnak. Nem nehéz észrevenni, hogy mikor csúsztunk el. Ilyenkor kétségbeesve és a helyzet abszurditását érezve egyre türelmetlenebbül győzködjük a gyereket arról, hogy például miért kilenckor kell ágyba mennie és nem tízkor. A gyerek pedig, biológiai programját követve, kétségbeesetten próbálja felderíteni, hogy akkor most mi a szabály, ki a főnök, hol vannak a határok.

A hierarchia fontos és jó dolog. Ez jelenti a gyerek számára a biztonságot, a kiszámíthatóságot, a szerető, elfogadó támogatást. A szülő számára pedig elhozza az együttműködő gyereket, a végeláthatatlan viták és provokációk látványos csökkenését.

A békés együttéléshez fontos, hogy a szerepek családon belül tisztázottak legyenek. Ezért használjunk gyakran olyan kifejezéseket, hogy felnőtt idő, gyerek idő, gyerek program, felnőtt program, gyerek döntés, felnőtt döntés. Értelemszerűen, ha kimondtuk, hogy valami kinek a hatáskörébe tartozik, akkor a másiktól elvárjuk, hogy azt tiszteletben tartsa. Például, délután lehet gyerek idő, amikor együtt játszik a család, de este nyolc után felnőtt idő van, amikor a gyerekek a szobájukban vagy az ágyukban maradnak (az alvásról, altatásról külön bejegyzésben fogok írni).

Jobban járunk, ha a szerepeket nem keverjük.

A gyereket a szülőnek kell nevelnie. Szülő az, aki nagyobb, okosabb, erősebb és több információ birtokában van. Ő adja a biztonságot, mert meg tudja védeni a gyereket. Ő hozza a szabályokat, mert okosabb, mint a gyerek. Ismeri a veszélyeket és tudja, hosszútávon mire van szüksége a gyereknek. Ő hozza a döntéseket, mert tájékozott és képes begyűjteni a szükséges adatokat. Mivel ő a felnőtt és a gyerek ki van szolgáltatva neki, ezért mindenért ő vállalja a felelősséget, semmit nem hárít a gyerekre.