dr. László Zsuzsa blogja

Az a kérdés fel sem merül, hogy használjanak-e vizuális eszközöket a gyerekek ebben a korban (6-9) A kérdés többnyire, az, vegyünk-e okostelefont nekik és mennyire engedjük az interaktív média használatot. Ha az óvodáskorban nem sikerült az eszközhasználatot jól bevezetnünk, egy kis erőfeszítéssel és kitartással, ebben az életkorban még megtehetjük.

Korábban azt mondtam, hogy a gyerekek számára a vizuális média olyan, mint a lepkéknek a lámpafény. A kisiskolásoknál ezt úgy mondanám, nekik ezek az eszközök a légyfogót jelentik. Beleragadnak, és csak vergődnek, nem tudnak elszakadni, sokszor nem is tudnak másra gondolni.

Óvodáskorban, tapasztalatom szerint, a szülők gyakran nevelési eszközként használják a vizuális elektronikus eszközöket, ezek a jutalom, a büntetés, a megnyugtatás és az időnyerés eszközei. Az a szülő, aki besétál ebbe a csapdába, az nemcsak függőséget alakíthat ki a gyereknél, de a való élet összefüggéseit is elrejtheti a gyerek előtt, amivel erősen gyengítheti a gyerek realitásérzékét, az önbizalmáról és a megküzdési képességéről, stressz-tűréséről nem is beszélve.

Talán furcsának hangozhat, hogy azok a gyerekek kommunikációs zavart mutathatnak, akik két éves kor alatt már kütyüznek (minden vizuális, digitális eszközt, a tévét is értve alatta). Megpróbálom röviden megmagyarázni, bár egy kicsit messziről kell indulnom.

Mi emberek erősen vizuális lények vagyunk. Imádjuk a vizuális ingereket pl. a képeket, filmeket. Filmnézés közben teljesen ki tudunk kapcsolni. Befogadjuk a látottakat, azonosulunk, mindent készen kapva a fantáziánkat, a kreativitásunkat kikapcsoljuk. A vizuális információ feldolgozása erőfeszítés mentesen, gyorsan történik.  A kütyükön egy gomb megnyomásával, azaz ismét erőfeszítés mentesen, azonnali hatást tudunk kiváltani. A környezetünkre való hatás elsődleges biológiai késztetésünk és így örömöt okozó tevékenység, ennek nem lehet ellenállni. A felnőtteknek is igen nehéz, a gyerek pedig, mint a lepke a lámpa körül, csapdába kerül. A fénycsapda nemhogy nem segíti a lepke életben maradását, de még el is pusztíthatja, mert a csapda vonzása olyan erős, hogy a lepke biológiai késztetéseit is felülírja.

Ha rákérdezünk, hogy milyen a testvérek közötti kapcsolat, Magyarországon tízből nyolc család ugyanazt mondja: „Folyton gyilkolják egymást, de azért szeretik is, mert két nap után már hiányolják a másikat. És bárhová mennek, kérnek a testvérüknek is, ha kapnak valamit.” Mindig szomorúan hallgattam ezeket a mondatokat. Az összezördülés, a vita, az alkudozás a normális élet velejárói. De a bántás, sértegetés, bosszúállás, verekedés, kötözködés nem az. Egy jó testvérkapcsolat mércéje, hogy tudnak-e egymással játszani, beszélgetni és egymás igényeire tekintettel lenni a gyerekek, amikor együtt vannak. Ennek kiépítése nem lehetetlen feladat, de nem is egyszerű. A szülőktől ugyan energia befektetést és odafigyelést igényel az elején, de nagyon megéri. Jó dolog úgy otthon lenni, hogy nem kell mindig résen lenni, nem kell gyomorgörccsel figyelni, ha a gyerekek egymáshoz közelítenek, és nem kell folyton igazságot tenni. Egyszerűen, csak békésen lehet élni egymás mellett.

Több évtizedes praxisom során ez egy viszonylag gyakran elhangzó kérdés volt. Ehhez képest, a focizó vagy autókkal játszó kislányoknál soha nem merült föl, hogy vajon melegek lesznek-e. Inkább az kérdezték, hogy ADHD-s, autista vagy valami más baja van.

Sok szülő kezd el aggódni, ha a fiú gyerekük babát kér. A legnagyobb pánikot azonban a beöltözés jelenti. Amikor felveszi anyukája ruháit vagy a nővéréét, sőt azt mondja, hogy ő a Linda vagy a Zsófi és utánozni kezdi a csoport vagy osztálytársát.

Két éve keringett a neten egy gyerek füzete, akinek 100-szor kellett leírnia, hogy engedély nélkül nem segítek. A rendelésemen, ha írásos feladatot kaptak a gyerekek, sokszor, automatikusan eltakarták a kezükkel, mert ezt az iskolában így kellett tenni. Bár ha belegondolunk ennek a negatív üzeneten kívül, „Ha nem tudod, az a te bajod.” „Én biztosan nem segítek neked.” más értelme nincs. Jó esetben, a tanár pontosan tudja, hogy az osztályában ki milyen nehézségekkel küzd.

Sokan azonnal rávágnák, hogy adni jobb, mint kapni. Akkor vajon miért nem hagyjuk, hogy a gyerekeink is „adjanak”? Leginkább azért, mert mi szülők nemcsak, hogy szeretünk adni, de mindennél jobban szeretjük a gyerekünket boldognak látni. Szívesen megkíméljük az erőfeszítésektől is, meg nekünk „amúgy sincs szükségünk semmire”. Így aztán könnyen esünk abba a hibába, hogy elfelejtjük megteremteni annak a lehetőségét, hogy a gyerek is megtapasztalja az „adás” örömét.

Szociális életünk, kapcsolataink alapja az adok-kapok. Hiszen ez az adok-kapok nem csak az ajándékozásra vonatkozik. Elég egy másik embert észrevenni és már a vele való viszonyunkról, az adok-kapok-ról is döntést kell hozni. Pl. ha csak meglátok valakit a parkolóban, már átfut a fejemen valami: „Vegyek tőle újságot?” „Biztos a bevásárlókocsit akarja.” „Az ott a gyerek osztályfőnöke” „Az a nő leejtett egy papírt.” 

A kiegyensúlyozott ember, aki képes megtalálni az összhangot a környezetével, és képes a helyzetnek megfelelően viselkedni, jó eséllyel találja meg a helyét a világban. Akinek az önbizalma a helyén van képes megkeresni és elérni azt, amire vágyik. Egy kiegyensúlyozott, önbizalommal rendelkező ember fel fogja találni magát, elviseli a kudarcokat, lesz ereje váltani és újratervezni a jövőjét, ha erre van szüksége.

Sajnos a mi iskolarendszerünk nem erre készít fel. Helyette az jellemzi, hogy abban mindenki szenved: a tanár, a diák és a szülő. Nemcsak az a baj, hogy az ismeretátadó, számonkérő rendszer, ma már szemléletében elavult, hanem az is, hogy ez egy kudarcorientált oktatás. A hangsúlyt a rosszra, a hibákra helyezi és erővel gyakoroltatja azt, ami nem megy.

A korábbi posztokban három olyan szülői hozzáállásról írtam, amivel, ha túlzásba viszi a szülő, a legjobb szándéka ellenére is kis zsarnokot nevel a gyerekéből. A mai posztomban a negyedik ilyen szemléletről fogok írni, a „partner” szülőkről, akik a gyereket társnak tekintik.

A „partner” szülői magatartás szerint a gyereket demokratikusan kell nevelni, mindig meg kell hallgatni őt is. Mindig joga van elmondani, mit gondol. Minden őt érintő kérdésben ki kell kérni a véleményét, például meg kell kérdezni tőle, hogy elégedett-e a tanítójával vagy akar-e iskolát váltani, adjunk-e kölcsönt a nagybácsinak és úgy általában mindenhez hozzá- és beleszólhat. A „partner” szülő nem várja el a gyerektől az azonnali engedelmességet vagy alkalmazkodást. Nem akarja, hogy a gyerek parancsra engedelmeskedjen. Szeretné, hogy belássa a dolgok logikáját és ezután saját jószántából cselekedjen megfelelően. Ezért igyekszik magyarázatot adni és meggyőzni a gyereket.

Persze, mindenki rávágja, hogy a gyereké. Akkor mégis miért van az, hogy becslésem szerint a szülők 50-70%-a folyamatos kapcsolatban van a pedagógussal és állandó ellenőrzést gyakorol a gyerek felett? Személyesen viszi be a zsebkendőt, az osztálypénzt. Felhívja az osztálytársat, hogy megkérdezze mi volt a lecke, a gyerek után viszi az otthon hagyott tornaruhát. Ez egy kicsit olyan, mintha bemennénk a párunk munkahelyére, mert otthon felejtette a tízóraiját, és ha már összefutottunk a főnökével, akkor kedélyesen elbeszélgetnénk vele, hogy szerinte minden rendben van-e a párunkkal. Persze ez a gyerek esetében nem ennyire abszurd, mert a szülőnek van felelőssége az iskola felé is. Azonban azt jól mutatja a példa, hogy az furcsa, ha másnak az életébe, személyes terébe, kapcsolatrendszerébe kérés nélkül betolakodunk. Márpedig az iskola a gyerek territóriuma és a szülőnek azon kell dolgoznia, hogy a gyerek ebben tanuljon meg önállóan létezni, az érdekeit képviselni és ügyeit intézni. A gyerekek be tudják pakolni a táskájukat, be tudják fizetni az osztálypénzt és beszámolnak a fontosabb történésekről otthon. Akkor miért nem bízik meg sok szülő bennük?