Szükségszerű, hogy a testvérek marakodnak?

Ha rákérdezünk, hogy milyen a testvérek közötti kapcsolat, Magyarországon tízből nyolc család ugyanazt mondja: „Folyton gyilkolják egymást, de azért szeretik is, mert két nap után már hiányolják a másikat. És bárhová mennek, kérnek a testvérüknek is, ha kapnak valamit.” Mindig szomorúan hallgattam ezeket a mondatokat. Az összezördülés, a vita, az alkudozás a normális élet velejárói. De a bántás, sértegetés, bosszúállás, verekedés, kötözködés nem az. Egy jó testvérkapcsolat mércéje, hogy tudnak-e egymással játszani, beszélgetni és egymás igényeire tekintettel lenni a gyerekek, amikor együtt vannak. Ennek kiépítése nem lehetetlen feladat, de nem is egyszerű. A szülőktől ugyan energia befektetést és odafigyelést igényel az elején, de nagyon megéri. Jó dolog úgy otthon lenni, hogy nem kell mindig résen lenni, nem kell gyomorgörccsel figyelni, ha a gyerekek egymáshoz közelítenek, és nem kell folyton igazságot tenni. Egyszerűen, csak békésen lehet élni egymás mellett.

Miután összetett dologról van szó, részletekre kell bontanunk a feladatokat. Ezek közül már korábban több elemet le is írtam, amit ha valaki megpróbált, akkor tud tovább építkezni. Akik most kezdenének a feladathoz, azoknak majd vissza kell nézniük a részletesebb leírást, ha tényleg változást szeretnének elérni.

A gyerekek késztetése a figyelem megszerzésére és az események irányítására szabályok és rendszer nélkül kiszámíthatatlansághoz, káoszhoz vezet. Ez pedig a stressz és az ütközések melegágya. Ezért tisztázni kell, hogy családon belül kinek mi a szerepe. Kinek mi a felelősségi és döntési jogköre. Egyértelművé kell tenni a gyerekek közötti hierarchiát és tulajdonviszonyokat. Az áttekinthető családi struktúra teszi lehetővé a játszmák, az értelmetlen viták és ostoba figyelemfelkeltések kiiktatását. Egy világos szerkezetben az ilyen akciók természetes módon válnak haszontalanná.

A jó testvér kapcsolat kiépítésének elengedhetetlen eleme a „gyerek gyereket nem nevel” fogalma. Ez annak a tudatosítását jelenti, hogy mindenki a szülők gyereke és a gyereknevelés a szülő feladata. Nem árt megmondani, hogy kik azok a felnőttek, akik még a szülők mellett nevelhetik a gyerekemet (pl. nevelőszülő, ha Nagyinál vagyunk, akkor a Nagyi). A gyerekek egymásnak nem mondhatják meg hogy hogyan viselkedjenek, mikor mit csináljanak. Amikor ezt először megpróbáljuk bevezetni, akkor tegyük a következőket:

1 Nyilatkoztassuk ki, hogy a gyereknevelés a szülő joga és kötelessége („Én vagyok az Anyukád/Apukád, az én dolgom, hogy vigyázzak rád és megtanítsalak arra, hogy egy ilyen helyzetben mit kell/lehet/szabad csinálnod”.)

2 Tisztázzuk, hogy minden gyerek a szülő gyereke, másnak nincs joga nevelni (Amikor egyik gyerekem a másiknak akarja megmondani, hogy mit csináljon, akkor azt mondom „Ő az én gyerekem és őt csak én nevelhetem, és az apja/anyja (vagy akit még kijelölünk). Természetesen minden gyerekemnek ezt mondom, mert ez az alapállás, amit tudatosítani kell.

3 Vezessük be a szabályt, hogy „gyerek gyereket nem nevel” (amikor ez a szabály sérül, a gyereknek azt a szülő felé kell jeleznie, aki majd a helyzetet megoldja)

Ha komolyan vesszük a szabályt, később kiállnak magukért is, és már egymást is emlékeztetik a gyerekek, hogy „gyerek gyereket nem nevel”.

Vigyázzunk, hogy ne sétáljunk bele abba a csapdába, amikor az egyik gyerek úgy neveli a másikat, hogy a mi szavainkat mondja, vagy olyat mond, amiben nagyon is igaza van. Figyelmeztessük, hogy nem az ő dolga. Azonban nagyon értékeljük, ha ehelyett segített a testvérének. Ne vegyük észre, de legyünk nagyon elégedettek, ha a hátunk mögött szövetkeznek. Hadd szemléltessem egy munkahelyi példával. Bizonyosan nagyon utálnánk azt a kollégánkat, aki úgy mutatna rá valami hibánkra, mintha ő volna a főnökünk. De nagyon szeretetre méltónak találnánk azt, aki titokban szólna vagy segítene nekünk. Így van ez a testvéreknél is.

Ha egy már kialakult kellemetlen rutinon próbálunk változtatni, akkor fel kell rá készülnünk, hogy a gyerekek próbára tesznek bennünket. Provokálni fognak, mert tudni akarják, hogy milyen komolyan gondoljuk, amit mondunk. Paradox módszerrel felgyorsíthatjuk a tanulási folyamatot.

Azt mondjuk a gyerekeknek: „Mindannyiunknak nagyon kellemetlen ez a sok veszekedés, ezért mostantól nem kell egymás társaságát elviselni, nem kell együtt játszani. Most dolgoznom kell, ki mit és hol fogja csinálni? Egymás közelébe nem mehettek.” Ha a kisebb gyerek akkora, hogy ezt még nem érti, akkor a szülőnek kell bevállalni, hogy ő figyel rá. Ha tényleg dolgoznunk kell, akkor érdemes demonstrálnunk, hogy nem a nagy dolga a kicsire vigyázni és átvisszük a szomszédba vagy hívunk bébiszittert. Semmiképpen ne engedjünk az elején a nagyobb könyörgésének, hogy majd ő vigyáz a kicsire. Ha mégis ez történik, akkor nagyon köszönjük meg. Mondjuk el, hogy ez nem az ő dolga, de ezzel most sokat segített nekünk. Legyünk hálásak, ne tekintsük se természetesnek és főleg ne a kötelességének. Itt szeretném jelezni, hogy három gyerek esetén ezek a szabályok már nem ennyire egyértelműek. Négy gyerek és afölött pedig már minden másképp működik.

Ha a rendszer világos a gyerekeknek, akkor már néha mondhatjuk, hogy rendben rövid időre kipróbáljuk, hogy tudtok-e együtt játszani. Ha sikerül, akkor örülünk, megbeszéljük. Ha nem sikerül, akkor azt mondjuk: „Nem baj, a nevelés a szülő dolga, nem a ti hibátok. Nektek nem kell együtt játszani, majd mi megoldjuk, hogy külön legyetek.”

Ha valami nem kötelező, nem muszáj, akkor a gyerek dönthet, választhat. Ha elhiszi nekünk, hogy ez tényleg az ő választása, akkor örömmel fölvállalja a testvérét. Ha nem kötelező együtt lenni, hanem ez egy önkéntes döntés, hogy most együtt leszünk, együtt játszunk, akkor eljuttathatjuk őket oda, hogy idejűk zömében a másikra odafigyelve, együttműködésre törekedve forduljanak a másikhoz. Megszűnjenek a provokációk és az állandó rivalizálás a szeretetért, javakért.