Talán furcsának hangozhat, hogy azok a gyerekek kommunikációs zavart mutathatnak, akik két éves kor alatt már kütyüznek (minden vizuális, digitális eszközt, a tévét is értve alatta). Megpróbálom röviden megmagyarázni, bár egy kicsit messziről kell indulnom.
Mi emberek erősen vizuális lények vagyunk. Imádjuk a vizuális ingereket pl. a képeket, filmeket. Filmnézés közben teljesen ki tudunk kapcsolni. Befogadjuk a látottakat, azonosulunk, mindent készen kapva a fantáziánkat, a kreativitásunkat kikapcsoljuk. A vizuális információ feldolgozása erőfeszítés mentesen, gyorsan történik. A kütyükön egy gomb megnyomásával, azaz ismét erőfeszítés mentesen, azonnali hatást tudunk kiváltani. A környezetünkre való hatás elsődleges biológiai késztetésünk és így örömöt okozó tevékenység, ennek nem lehet ellenállni. A felnőtteknek is igen nehéz, a gyerek pedig, mint a lepke a lámpa körül, csapdába kerül. A fénycsapda nemhogy nem segíti a lepke életben maradását, de még el is pusztíthatja, mert a csapda vonzása olyan erős, hogy a lepke biológiai késztetéseit is felülírja.
A legtöbb ember azt hiszi, hogy ha egy gyerek őrjöng, akkor annak magatartási problémái vannak, pedig ez egyáltalán nem biztos. Lehet, hogy egy viszonylag könnyen kezelhető probléma van a háttérben. Ilyen a hallási információ feldolgozásának a nehézsége, és a beszédértési zavar. Ez a szülők számára csak súlyos esetben felismerhető. A gyerek ismeri az otthoni rutinokat, tudja mikor mit szoktunk mondani. Enyhébb formában leginkább a gyerek magatartásából kezdhetünk gyanakodni, és a gyakran elhangzó „azt hittem..”, „nem is azt mondtad…” „nem is igaz..” mondatok alapján.
Egy éve már a gyerekek napi szinten hallanak a betegségről, halálról. Egyre többen vannak olyanok is, akik elvesztik hozzátartozóikat. Sok esetben az elköszönés és az elbúcsúztatás lehetősége nélkül. Nemcsak a gyerekek, de még a felnőttek életéből is „csakúgy eltűnnek” szeretteik, ismerőseik. Korábban már írtam arról, hogyan beszéljünk a gyerekekkel a járványról, most az életkori sajátosságokat emelném ki.
A bizalom az egyik legfontosabb kapcsolati érték. Bizalom hiányában az állandó félelem, gyanakvás, készültség az uralkodó érzés. Ezt a szülők is tudják ezért nemcsak biztonságban akarják tudni a gyerekeiket, de legalább ennyire szeretnék arról is biztositani, hogy bennük megbízhat, rájuk támaszkodhat, segítséget kérhet, kaphat. Ugyanez a jóakarat azonban sokszor tévútra viszi a szülőket.
Az a kérdés fel sem merül, hogy használjanak-e vizuális eszközöket a gyerekek ebben a korban (6-9) A kérdés többnyire, az, vegyünk-e okostelefont nekik és mennyire engedjük az interaktív média használatot. Ha az óvodáskorban nem sikerült az eszközhasználatot jól bevezetnünk, egy kis erőfeszítéssel és kitartással, ebben az életkorban még megtehetjük.
Óvodáskorban, tapasztalatom szerint, a szülők gyakran nevelési eszközként használják a vizuális elektronikus eszközöket, ezek a jutalom, a büntetés, a megnyugtatás és az időnyerés eszközei. Az a szülő, aki besétál ebbe a csapdába, az nemcsak függőséget alakíthat ki a gyereknél, de a való élet összefüggéseit is elrejtheti a gyerek előtt, amivel erősen gyengítheti a gyerek realitásérzékét, az önbizalmáról és a megküzdési képességéről, stressz-tűréséről nem is beszélve.
Ha rákérdezünk, hogy milyen a testvérek közötti kapcsolat, Magyarországon tízből nyolc család ugyanazt mondja: „Folyton gyilkolják egymást, de azért szeretik is, mert két nap után már hiányolják a másikat. És bárhová mennek, kérnek a testvérüknek is, ha kapnak valamit.” Mindig szomorúan hallgattam ezeket a mondatokat. Az összezördülés, a vita, az alkudozás a normális élet velejárói. De a bántás, sértegetés, bosszúállás, verekedés, kötözködés nem az. Egy jó testvérkapcsolat mércéje, hogy tudnak-e egymással játszani, beszélgetni és egymás igényeire tekintettel lenni a gyerekek, amikor együtt vannak. Ennek kiépítése nem lehetetlen feladat, de nem is egyszerű. A szülőktől ugyan energia befektetést és odafigyelést igényel az elején, de nagyon megéri. Jó dolog úgy otthon lenni, hogy nem kell mindig résen lenni, nem kell gyomorgörccsel figyelni, ha a gyerekek egymáshoz közelítenek, és nem kell folyton igazságot tenni. Egyszerűen, csak békésen lehet élni egymás mellett.
Több évtizedes praxisom során ez egy viszonylag gyakran elhangzó kérdés volt. Ehhez képest, a focizó vagy autókkal játszó kislányoknál soha nem merült föl, hogy vajon melegek lesznek-e. Inkább az kérdezték, hogy ADHD-s, autista vagy valami más baja van.
Két éve keringett a neten egy gyerek füzete, akinek 100-szor kellett leírnia, hogy engedély nélkül nem segítek. A rendelésemen, ha írásos feladatot kaptak a gyerekek, sokszor, automatikusan eltakarták a kezükkel, mert ezt az iskolában így kellett tenni. Bár ha belegondolunk ennek a negatív üzeneten kívül, „Ha nem tudod, az a te bajod.” „Én biztosan nem segítek neked.” más értelme nincs. Jó esetben, a tanár pontosan tudja, hogy az osztályában ki milyen nehézségekkel küzd.
Sokan azonnal rávágnák, hogy adni jobb, mint kapni. Akkor vajon miért nem hagyjuk, hogy a gyerekeink is „adjanak”? Leginkább azért, mert mi szülők nemcsak, hogy szeretünk adni, de mindennél jobban szeretjük a gyerekünket boldognak látni. Szívesen megkíméljük az erőfeszítésektől is, meg nekünk „amúgy sincs szükségünk semmire”. Így aztán könnyen esünk abba a hibába, hogy elfelejtjük megteremteni annak a lehetőségét, hogy a gyerek is megtapasztalja az „adás” örömét.