Nevelési tanácsok

A korábbi posztokban három olyan szülői hozzáállásról írtam, amivel, ha túlzásba viszi a szülő, a legjobb szándéka ellenére is kis zsarnokot nevel a gyerekéből. A mai posztomban a negyedik ilyen szemléletről fogok írni, a „partner” szülőkről, akik a gyereket társnak tekintik.

A „partner” szülői magatartás szerint a gyereket demokratikusan kell nevelni, mindig meg kell hallgatni őt is. Mindig joga van elmondani, mit gondol. Minden őt érintő kérdésben ki kell kérni a véleményét, például meg kell kérdezni tőle, hogy elégedett-e a tanítójával vagy akar-e iskolát váltani, adjunk-e kölcsönt a nagybácsinak és úgy általában mindenhez hozzá- és beleszólhat. A „partner” szülő nem várja el a gyerektől az azonnali engedelmességet vagy alkalmazkodást. Nem akarja, hogy a gyerek parancsra engedelmeskedjen. Szeretné, hogy belássa a dolgok logikáját és ezután saját jószántából cselekedjen megfelelően. Ezért igyekszik magyarázatot adni és meggyőzni a gyereket.

Persze, mindenki rávágja, hogy a gyereké. Akkor mégis miért van az, hogy becslésem szerint a szülők 50-70%-a folyamatos kapcsolatban van a pedagógussal és állandó ellenőrzést gyakorol a gyerek felett? Személyesen viszi be a zsebkendőt, az osztálypénzt. Felhívja az osztálytársat, hogy megkérdezze mi volt a lecke, a gyerek után viszi az otthon hagyott tornaruhát. Ez egy kicsit olyan, mintha bemennénk a párunk munkahelyére, mert otthon felejtette a tízóraiját, és ha már összefutottunk a főnökével, akkor kedélyesen elbeszélgetnénk vele, hogy szerinte minden rendben van-e a párunkkal. Persze ez a gyerek esetében nem ennyire abszurd, mert a szülőnek van felelőssége az iskola felé is. Azonban azt jól mutatja a példa, hogy az furcsa, ha másnak az életébe, személyes terébe, kapcsolatrendszerébe kérés nélkül betolakodunk. Márpedig az iskola a gyerek territóriuma és a szülőnek azon kell dolgoznia, hogy a gyerek ebben tanuljon meg önállóan létezni, az érdekeit képviselni és ügyeit intézni. A gyerekek be tudják pakolni a táskájukat, be tudják fizetni az osztálypénzt és beszámolnak a fontosabb történésekről otthon. Akkor miért nem bízik meg sok szülő bennük?

„Ezt most direkt csináltad, hogy engem bosszants?!” - hallom időnként szülőktől. És helyzettől függetlenül, mindig tudom rá a választ. Nem, a gyerek biztosan nem direkt a szülőt akarta bosszantani. Az előző cikkekben ismertettem két olyan szülő magatartásformát, amit ha valaki túlzásba visz, akkor a jó szándéka ellenére mást tanít a gyerekének, mint amit szeretne. Most egy harmadik típusú szülői magatartást írok le, ami az erőszakosság felé sodorhatja a gyereket.

A „Sulykoló” szülő szándékosságot tulajdonít a gyerek akcióinak. Az ő értelmezésében, ha a gyerek jót csinál, akkor azzal neki akar örömet szerezni, ha rosszat, akkor őt akarja bosszantani. Az ilyen szülők első reakciója szinte mindig úgy kezdődik, hogy „Jaj de örül/szomorú a Mami/Papi…” „Egyfolytában kínos helyzetbe hozol a boltban!” „Most bosszút állsz, mert nem kaptad meg…” Mintha a gyerek nem a világban létezne, hanem a szülő része lenne, és a szülőre gyakorolt hatása kellene, hogy iránytű legyen az életében.

Ebben az írásban egy olyan ördögi körről fogok írni, amibe a szeretetében túlféltő szülő tudja magát és a gyerekét keverni. Ezek a sokszor mártírrá váló szülők, akik bár „a lelküket kitették”, a gyerek egyre csak erőszakosabbá és hálátlanabbá vált.

A Felülíró szemléletű szülők az átlagosnál jobban féltik a gyereküket, erősebben szoronganak miatta. Nem hiszik el, hogy a gyerek nem fázik, nem éhes, nem álmos. Nem engedik, hogy megfogja a békát, belefeküdjön a koszba és bemenjen a hideg vízbe. Azért hívom Felülírónak őket, mert szó szerint felülírják a gyerek érzelmeit, állapotait. Ők jobban tudják, mit érez, gondol vagy tud a gyerek, olyannyira, hogy „ebben vitának helye nincs”.

A zsarnok gyerek nem hagy élni. Folyton vele kell foglalkozni, kívánságait azonnal teljesíteni, figyelni rá, ha akarja és rá se nézni, ha úgy kívánja. Ha nem jól, vagy nem azonnal reagálunk, már jön is a sértegetés, verekedés, hiszti, üvöltés, ajtó becsapás, dobálózás, kinél mi a szokás. A szülő fél már a gyerektől. Megpróbál mindent jól csinálni, hogy a kitöréseket elkerülje, de egyre csak rosszabb lesz.

A szülő a nagyfokú szeretet és odafigyelés nevében cselekszik, a gyerek pedig a biológiai törvényei alapján tanulja a hatékony túlélési stratégiákat. „A pokolhoz vezető út jó szándékkal van kikövezve.” Szó szerint a túlzott szeretettel, figyelemmel, aggódással céljainkkal ellentétes hatást válthatunk ki. A gyerek nem a szándékainkból tanul, hanem abból, amit csinálunk, ami történik. Így fordulhat elő, hogy az ő tapasztalata és tanulása köszönő viszonyban sincs a mi vágyainkkal, és egy boldog, együttműködő gyerek helyett és egy kis zsarnokot nevelünk.

A lelki ügyek is, mint a testi problémák, sokfélék. Vannak könnyen, gyorsan kezelhetőek és vannak nagyon összetett, hosszantartó gondok. Vannak olyanok, amik az egyik családban elfogadhatóak, míg a másikban nem. Sokan arra várnak, hogy majd maguktól elmúlnak, másoknak meg nincs gondjuk, de félnek, hogy valamit nem vesznek észre és emiatt szoronganak.

Persze nagyon nehéz egy problémáról eldönteni, hogy átmeneti vagy tartós, komoly dolog előjele. A lelki problémák egy kicsit még mindig misztifikálva vannak, pedig nem kellene így lenniük. 

A megsértődés, amikor a gyerek meg megszakítja a szemkontaktust, összehúzza a száját, karba fonja a kezét, elfordul tőlünk, nem beszél, vagy bevonul a szobájába és nem tudjuk, hogy mi a baja, vagy ha tudjuk, akkor sem lehet vele beszélni. Kellemetlen helyzet mindenki számára.

A sértődés éppolyan indulatkezelési probléma, mint a dühöngés. De aki kifelé mutatja a haragját, az folyamatos kapcsolatban van a környezetével. A kapott reakciók, visszajelzések állandó tájékoztatást adnak arról, hogy milyen hatással van az emberekre. Ezzel szemben a megsértődés egyfajta eszköztelenség (lefagyás). Miután a sértődős ember kifelé nem kommunikál, önmagával folytat párbeszédet, ami ellenérv híján leginkább a sérelem ismétlését, a harag mélyítését segíti. Nem annyira a helyzet megoldását keresi inkább a bosszúállásét. Ezért a megbocsátás is nehezebbé válik.

A társasjáték fontos része a gyereknevelésnek. Mindenki tudja, hogy nem csak játék, hanem sokféle ismeretnek is az alapja. Többek között a kudarctűrésnek is jó mutatója. Veszíteni nem jó érzés, de a gyerek boldogulása szempontjából sokat számít megtanulja-e jól kezelni a kudarcokat. A szülőkben ugyanakkor mindig van egy kis bizonytalanság: „Hagyjam nyerni, hogy motiváljam?” „Ha hagyom veszíteni, akkor lehet, hogy örökre feladja?” Hol a határ? Akkor tanul-e jobban a gyerek, ha sokszor átéli a kudarcot vagy akkor, ha elkerüli?

Mindenki azt szeretné, ha a gyereke elfogadná, amikor veszít, és közben nem veszítené el a motivációját, vidám maradna és kitartó. Ez érzelmileg nagyon bonyolult dolog, ezért a gyereknek időre és sok gyakorlásra van szüksége. Ha jól segítjük, a játékszeretetét is megőrzi és a kudarctűrése is fejlődik.

A hiszti az egyik legkellemetlenebb dolog, amit a gyerekek csinálnak. Hát még az milyen kínos, amikor a hiszti mások előtt zajlik! Nem tudjuk, mi fog történni és még szégyelljük is magunkat, lám nem tudtuk megnevelni a gyerekünket. Mindenki tudja, hogy a hisztit megerősíteni nem szabad, de meddig kössük az ebet a karóhoz? Kezdjünk birkózni, vagy csak nézzük? Egyáltalán miért csinálja, miért nem lehet vele értelmesen beszélni?

Kicsi gyereknél a kontroll funkciók még nem alakultak ki. Nem tudja visszafogni magát. Bármilyen inger azonnali reakciót vált ki. Meglát valamit, és azt azonnal meg akarja fogni, meg akarja kóstolni. Ha ebben akadályozva van, akkor kiabál, üvölt. Sokszor maguk a szülők hozzák fókuszba a nem kívánt dolgot „Ne tépd le a virágot!” „Ne lépj bele a pocsolyába!” – és már meg is történt. Még nincs kontrolja, a „nem” szócskának nincs tartalma a virághoz vagy pocsolyához képest. De éppen emiatt el is tudjuk terelni a figyelmét egy pillanat alatt. „Nézd csak, az a felhő nem egy elefántra hasonlít?” Törekedjünk arra, hogy azt mondjuk a gyereknek, amit szeretnénk, ha csinálna. „Óvatosan hajolunk közel a virághoz, vigyázunk rá mert nagyon törékeny.” Mutatjuk is, hogyan kell csinálni. „Ezen a jó száraz füvön megyünk, mert ez kemény és jól lehet rajta menetelni.”

A karanténban az egyik legnehezebb dolog, hogy a gyerekek mindig jelen vannak. A felnőttek így a gyerekek értelmi szintjéhez alkalmazkodva szülői szerepben élik a napjaikat. Minél kisebb a gyerek annál egyszerűbben kell beszélniük, annál egyszerűbb játékokat kell játszaniuk. Nincs ezzel baj, nagyon élvezetes egy ideig, de hosszútávon egy felnőtt nem tud ebben létezni. Szüksége van, a már korábbi írásomban említett, „felnőtt időre”.

Felnőtt időt legkönnyebben akkor lehet nyerni, amikor a gyerekek alszanak. Ugyanakkor a legtöbb családban a lefektetés nehezen megy és a karantén idején még nehezebben. Ha az esti felnőtt idő nincs megoldva, akkor a szülőknek nem marad ideje egymásra. Még beszélgetni sem tudnak, nemhogy egy kis intim időt tudjanak lopni maguknak.