Hogy jelenik meg a halál a gyerekek életében?

Egy éve már a gyerekek napi szinten hallanak a betegségről, halálról. Egyre többen vannak olyanok is, akik elvesztik hozzátartozóikat. Sok esetben az elköszönés és az elbúcsúztatás lehetősége nélkül. Nemcsak a gyerekek, de még a felnőttek életéből is „csakúgy eltűnnek” szeretteik, ismerőseik. Korábban már írtam arról, hogyan beszéljünk a gyerekekkel a járványról, most az életkori sajátosságokat emelném ki.

Durván három olyan fejlődési szakasz van, amikor a gyerekek életkorilag, értelmi fejlődésük állomásaként foglalkozni kényszerülnek a halállal. Ez nagyjából a 6, 11, 16 év körül történik. Nyilván nem napra pontosan, mert annak sok összetevője van, hogy ki mikor jut erre a fejlődési szintre, és mikor lép túl rajta, de másképp fogalmazva ez a nagycsoportosok, a felsőbe lépők és a kisgimisek érdeklődésének áll a középpontjában.

Mindhárom kor hormonálisan zavart, érzelmileg telitett, sok-sok szorongással, morális, kapcsolati kérdésekkel. Ezek között a szakaszok között a gyerek figyelme inkább kifelé és a világ kérdéseire vagy a dolgok szabályszerűségére, versenyre, hierarchiára, másokhoz való hasonlításra, különbözőségre fordul.

Ebben a három érzelmileg felfokozott korban a gyerekek hangulata hullámzik, sokszor kedvetlenek, máskor felpörögnek. Rosszul alszanak, sokat szoronganak, álmodoznak, fantáziálnak.

Az óvodáskorról egyszerűen azt lehetne mondani, hogy itt a gyereknek meg kell tanulnia a félelmeivel együtt élni és azokat valahogy kezelni. Tudni, hogy amitől fél az az ő fejében van és azt neki kell valahogy a saját képzeletével legyőzni. Általában állatoktól, rovaroktól való félelemmel indul ez a szakasz. A folytatásban sok minden előfordulhat, de aztán elérkezik betegségekkel, a halállal való foglakozás. Végül, már a valósághoz közelítve a betörők miatt,  és saját elveszése miatt aggódik. Egyszer csak abba marad az egész és a gyerekek többségének a figyelme más irányba fordul, érzelmileg pedig lecsendesednek.

Az óvodás gyerek biológiai programja azt diktálja, hogy a lét általános szabályait keresse és értse meg elemi szinten. Alapfeltétel, hogy értse, hogy bizonyos szabályokat be kell tartani az életben maradáshoz és különbséget kell tenni valóság és képzelet között. Ezért senkinek ne álljon meg a szíve, ha a gyerek megkérdezi, hogy ő mikor fog meghalni. Örüljön annak, hogy értelmileg szépen fejlődik.

Egyszerű dolgokat mondjunk: aki megszületett az meg is hal. Az hal meg akinek eljött az ideje. A  szülők ideje természetesen nem jött el, mert még fel kell nevelni a gyerekeiket és látni kell az unokákat. Többnyire igaz. A gyerek, mint mondtam az általános szabályra van programozva, ezért nem kell részletekbe menni. Ha túl magyarázzuk összezavarjuk. A gyerekek gondolkodásának ezt a sajátosságát jól mutatja, hogy a nagyszülőkért való aggódást úgy zárhatjuk le a legkönnyebben, ha a nagyszülők „végrendelkeznek” pl. azt mondják a gyereknek, amikor az a halálukról faggatja őket, hogy „az én időm még nem jött el, de amikor meghalok, akkor ezt ….a gyerek valami kedvenc tárgyát….. majd te fogod tőlem örökölni”. Ilyenkor megnyugszanak. Nekik ez azt jelenti, hogy a világban rend van.

Nagyon figyeljünk, hogy az alvás és a halál között soha ne legyen áthallás. Ha valaki nem mozog vagy visszatartja a lélegzetét az nem halott. Az alvás nem olyan, mint a halál. A halott olyan mint a kő, hideg, kemény, törik. Soha ne kerüljön a halál és az alvás egymás mellé, mert a keletkező félreértések miatt, szorongás és alvászavar alakulhat ki a gyereknél. Minden mást a világnézetünknek megfelelően kell mondani a gyereknek. És nyugodtan meséljük ebben az életkorban a Grimm meséket, mert a gyerekek ezeket nem szó szerint értik, hanem áttételesen jófajta szorongást keltve, megoldást kínálva, az élet nehézségeire, érzelmi hullámvasútjára készíti őket.

A kiskamaszkor visszahozza az óvodáskor minden érzelmi kínját, de már az értelmi fejlődés egy magasabb szintjén. Ekkor tulajdonképpen a valószínűségi gondolkodással birkóznak a gyerekek. „Miért ebbe a családba születtem? Mi lett volna ha egy arab sejk gyereke lennék? Vagy meghaltak volna a szüleim és árvaházban élnék? Lehet, hogy X azért betegedett meg, mert rosszat kívántam neki? Ma biztos azért nem feleltettek, mert a piros alsót vettem fel. Lehet, hogy ez a mentő éppen az anyukámat viszi? Miért ilyen igazságtalanok a szüleim? Nem is szeretnek. Mit csinálnának, ha meghalnék?” A pandémia idején, szerintem ők vannak a legnehezebb helyzetben. Ebben a korban már igazán félnek a szülők, nagyszülők elvesztésétől. Ilyenkor szoktak harcot indítani a szülők káros szokásai ellen, ne dohányozzanak, ne igyanak, egészségesen étkezzenek stb.

Próbáljunk intim, beszélgetésre alkalmas helyzeteket teremteni. Például, kapcsoljunk ki minden vizuális eszközt a vacsoránál és csak lazuljunk, beszélgessünk, még akkor is, ha a gyerekek jönnek-mennek. Beszéljük át a híreket, amiket hallhattak. mondjuk ki azokat a dolgokat, amit szeretnénk, ha gondolnának. Ne várjuk, hogy kérdezzenek. Ez egy „fülelős” kor. Lesik a felnőtteket, jegyzik és beépítik, amiket hallanak. Teremtsünk lehetőséget, hogy kettesben lehessünk velük. Ilyenkor nem kell erőlködni, „csak lenni”. Ki is lehet mondani néhány dolgot. Pl. „Milyen fantasztikus, hogy egy évvel a járvány berobbanása után a tudósok már mindent tudnak a vírusról és már meg is csinálták az oltást. Milyen nagyszerű, hogy az internet összeköti a világot. Tehát olyasmit, ami egy kicsit kiemeli a közvetlen életéből, ami perspektívát, esetleg motivációt is kínál. Ennek a szakasznak a lezárása általában a példaképek és csoporthoz tartozás kiválasztásával történik (zene, öltözködés, játékok, könyvek, influenszerek).

A kamaszkorról általában, mint egységről beszélünk, valójában pedig három jól elkülöníthető szakasza van. A második szakasz a 16 év körüli az, ami a halál szempontjából kiemelt jelentőségű. Itt az identitáskeresés, hormonális és érzelmi túlfűtöttség jellemző. Veszélyes kor nagy kilengésekkel, óriási pánikokkal, beszűkült gondolkodással, erős határfeszegetéssel.

Nekik tulajdonképpen segít a külső fenyegetettség. Ez csökkentheti a belső nyomást. Sokat segíthet a „figyelemelterelés”, amikor az önmarcangolásról, önsajnálatról kifelé a világ, mások problémáira irányítjuk a figyelmet. Itt, tulajdonképpen egy kis időt kell nyernünk, míg ez a belső vulkán fiziológiailag önmaga és a magunk számára is hozzáférhetővé teszi a gyereket.

Végül, bármilyen életkorban is legyen a gyerek, a halálról való beszélgetés ne legyen tabu. Akiket elvesztettünk, azokról legyen fényképünk, amit kiteszünk, mondjunk történetet róluk, mutassuk meg hogyan emlékezünk. Legyenek rítusaink, menjünk ki a temetőbe, gyújtsunk gyertyát, születésnapján nézzük meg a fotóalbumot, vagy csak nézzük meg a kedvenc filmjét. Tanítsuk a gyereknek, hogy a halál az élet része és ennek tudata teszi az életünket egyszerivé és ha akarjuk tartalmassá.