Hogyan büntessük a gyerekeket?
Egyetlen szülő sem szereti bántani a gyerekét. Ugyanakkor, ha rosszat csinál, akkor el kell venni a kedvét, hogy ezt megismételje. Ez egy tanulási alaptörvény, amit ösztönösen mindenki tud. Ha sikerült észrevétlenül kilopni a csokit a szekrényből, akkor nagyobb valószínűséggel próbálja meg legközelebb is a gyerek, mint amikor észrevették a szülők és balhé lett belőle.
Amikor történik valami és a szülőben felmerül, hogy most kellene büntetést adni, akkor a legtöbb szülő, már ettől a gondolattól feszültté válik, mert min kell gondolkodni? Hát azon, hogy mi fájna a gyereknek annyira, hogy ne csinálja többet.
Ettől rosszul érzik magukat és vagy még idegesebbek dühösebbek lesznek, vagy elbizonytalanodnak és következetlenné válnak pl. megfenyegetik a gyereket, esetleg megütik, majd bocsánatot kérnek, esetleg sírnak, vagy megpróbálják jóvá tenni azt, amit megnyugodva már túlzott reakciónak éreznek.
A viselkedés az az egyén hatása a környezetre, így mindig van következménye. A hatékony, gyors tanulás feltétele, hogy a viselkedés és következménye közti kapcsolatot hozzuk a figyelem középpontjába. Az erős érzelmi reakciók ezt a kapcsolatot törlik. A gyerek fejében egy összefüggés kristályosodik ki, hogy a viselkedésével a szülő hangulatát, érzelmeit tudja befolyásolni. Az érzelmek áramlása teljesen eltörli a kapcsolatot a viselkedése és annak létező, valóságos következménye között.
Amikor a gyerek egy kalapáccsal ütögeti a radiátort akkor lehet, hogy lepattog róla a festék vagy zavarja a szomszédot, idegesíti a szülőt, ha a testvérét üti akkor az sír, ha az ablakot az veszélyes, ha a falat, akkor szabályt szeg, mert már sokszor megbeszéltük, hogy ezt nem szabad.
Akkor tanul a gyerek gyorsan és helyesen, ha a viselkedése következményével találkozik. Például: megnézzük a radiátort, sajnálkozunk, felsepertetjük vele a festék permetet, lefestetjük vele, vagy csak megmutatjuk, hogy miért kell majd lefestenünk.
Ha a szomszéd szól a zaj miatt, akkor rögzítjük a gyerekkel, hogy ezzel a viselkedéssel másoknak kellemetlenséget okoz, amit nyilván nem akar, mert a mi családunkban fontos, hogy másoknak ne okozzunk kellemetlenséget. Ezért bocsánatot kell kérnie, esetleg vihet virágot is, hogy kiengesztelje.
Ha a testvérét megüti az értékrendi kérdés, fájdalmat okozott valakinek, amit helyre kell hoznia, kárpótolni valamivel.
Ha a szülő ideges a kopogástól, akkor el is terelheti a gyerek figyelmét vagy kínálhat neki egy puhább dolgot, amivel nem kelt zajt, vagy meg lehet kérni, ha éppen főzünk, hogy a húst ő klopfolja ki.
Ha szabályt szegett, akkor pedig a már korábban a szabályhoz kötött következményre kérdezünk rá, pl. mi a kalapács szabály? Ha nem volt még ilyen szabály, akkor most hozzuk meg. “A kalapácsot az udvaron lehet használni, szögek beverésére vagy dió törésre, aki megszegi a szabályt az egy napig nem használhatja a kalapácsot.” Ha új a szabály, akkor csak a szabályt ismételtessük el a gyerekkel, hogy biztosan megértette-e. Ha igen, akkor már kezdhet is diót törni. Ha ehelyett most a kerítést üti, (mert ki akarja próbálni, mennyire komolyan gondoljuk az új szabályt) akkor elmondjuk a szabályt ismét, egy napra eltesszük a kalapácsot és elismételtetjük vele is a szabályt.
Ha már volt szabály, akkor a visszakérdezést követően mondjuk azt, hogy sajnáljuk, de nem kell elkeseredni mert holnap megint használhatja. Sokan rámondják erre, hogy nem érdekli a gyereket. De ez egy tévedés. Egyrészt úgy működik az agyunk, hogy mindenben keressük a kapcsolatot és a logikát. Nagyon megnyugtató a számunkra, ha ezt megtaláltuk. Természetesen a gyerekeknek ezt még tanítanunk kell, de az agyuk így van előhuzalozva, ezért könnyen értik és a rend érzése megnyugtatja őket. Még egy ADHD-s gyerek is lehet, hogy morog, csapkod egy kicsit, de biztos, hogy nem fog nagy őrjöngést rendezni.
A logikus következmény a felnőtt számára is természetes, nem kelt rossz érzést. Ki lehet hagyni belőle az érzelmet, vagy ha nem, akkor az lehet a gyerekkel való együttérzés. Nincs benne semmi bántó szándék, a tanuláson van a hangsúly.
Ha szabályt beszélünk meg, aminek rögzíteni akarjuk a megszegés következményét vagy váratlanul ér bennünket valami, akkor a logikus következményt próbáljuk megtalálni, ami a legközelebbi kapcsolatban van az adott viselkedéssel. Természetesen, ha az magától megtörténik, akkor nincs szükség a beavatkozásra, elég az összefüggést kimondani és rögzíteni.
“Ne ugrálj az ágyon mert le fogsz esni. Na ugye, hogy leestél. Megmondtam, hogy ez fog történni” Kiabál dühösen a szülő és aztán nem érti, hogy miért nem tanul ebből a gyerek, amikor ő már annyiszor elmondta. Azért, mert ehhez nincs köze a gyereknek. Ez az összefüggés a szülő fejében van. A gyerek fejében úgy lehet az összefüggést létrehozni, hogy megvizsgáljuk az ágyat és a veszélyhelyzeteket pl., ha fakerete van, el is játszhatjuk a gyerekkel, ha valójában a rugókat féltjük, akkor mutassuk meg, hogy milyen egy matrac belülről, hogy megy tönkre az ugrálástól. Mindezek mellett az is fontos, hogy megbeszéljük, hogy akkor hol lehet ugrálni, mert ugrálni jó és ugrálni kell.
Tehát nagyon sokféle szempontunk lehet és ennek megfelelően sokféleképpen reagálhatunk, hogy a viselkedés és következménye között kapcsolatot hozzunk létre. Mindegyik működik, ha nem mossuk el a kapcsolatot érzelmekkel.
Nagyobb gyerekeknél az elv ugyanez, még a kamaszoknál is. De ahogy nő a gyerek úgy vonjuk be egyre inkább a szabályok kialakításába. A szülő adja az alapot, de a gyereknek van alkura lehetősége, mind a szabály, mind a következmény tekintetében.
Ha tetszett a post, akkor kérem, hogy a like gomb megnyomásával jelezzen vissza. Ha gyereknevelési kérdése vagy nevelési nehézsége van, akkor
https://fimota.hu/.../dr-laszlo-zsuzsa-gyakori-kerdesek...