Hogyan tanítsuk (tanuljuk) az indulatkontrollt?

Ez bizony néha nagyon nehéz. Az indulatkezelést a gyerekek minta után tanulják, ezért aki hosszútávon jót akar magának, annak érdemes erőfeszítést tennie. Az indulatkezelés lépéseit lehet együtt tanulni a gyerekkel.

A gyerekek természetes biológiai késztetése, hogy a feszült helyzetekből kilépjenek. A szülők sokszor ezt nem engedik meg. „Itt maradsz! Még nem fejeztem be.” Tiszteletlenségnek tekintik, ha a gyerek el akar menni. A kontroll tanításánál viszont erre a viselkedésre építve kezdünk. Engedni kell elmenni, sőt ha megnyugodott, akkor meg is dicsérni. „Láttam, hogy nagyon dühös/feszült lettél és szó nélkül elmentél megnyugodni, ez nagy önuralomra vall.” - vagy valami hasonlót mondunk.

Természetesen mintát is kell nyújtani a szülőnek. Dühösen nem lehet megbeszélni semmit, csak bántani, megalázni lehet a másikat. Ezért, amikor a szülő dühös lesz neki is meg kell szakítani a helyzetet. Át lehet menni a másik szobába, vagy legalább elfordulni.

Második lépés, hogy az állapotunkat megfogalmazzuk a gyereknek. Ki kell találni jó előre olyan mondatokat, amit ilyen helyzetben mondunk a gyereknek. Például: „Most nagyon mérges vagyok, nem is mondok addig semmit, amíg nem nyugodtam meg.” „Előbb megnyugszom, utána beszélünk róla.” Kamasznak már olyat is mondhatunk: ”Most bemegyek a szobámba lehiggadni, mert ez nagyon rosszul esett”

Azt a mintát kell nyújtani, amit tanítani is kívánunk, vagyis hogy megpróbáljuk elkerülni a meggondolatlan beszédet. Az indulatkezelés mindenkinek a saját problémája, azt mindenki maga kezeli a saját módszereivel. Ezért a mondatoknak önmagunkra a saját indulatunkra és a saját taktikánkra kell vonatkoznia.

Harmadik lépés maga a megnyugvás. Mély levegőt venni, relaxálni, számolni, zenét hallgatni, énekelni, elmondani egy verset, bekapni egy jégkockát, megmosni (a saját) arcunkat, forgatni egy karikát, nézegetni valamit…..végtelen a sor. Kísérletezni kell, míg meg nem találjuk a nekünk segítőt. 

Negyedik lépés a döntéshozatal. Mit reagálunk. Gyerekként megoldás lehet a kompromisszum, bocsánatkérés, helyrehozás stb. Szülőként tanítani is kell a gyereket, ezért sokszor a gyerek viselkedésének a következményéről, esetleg a büntetésről kell határozni. Lehet, hogy a másik szülővel is kell egyeztetni, ha nagyobb dologról van szó.

Amikor lehiggadtunk akkor kell a gyerekkel beszélni és ha szükséges akkor a következményeket is megmondani. Olyan helyzet is lehet, amikor nem tudjuk mi legyen a viselkedésének a következménye, akkor azt mondjuk, hogy lesz, de még meg kell beszéljem apjával/anyjával, vagy gondolkodnom kell rajta, vagy a családi kupaktanácson fogjuk megbeszélni, mert a többieket is érinti. Szerintem nem nagyon létezik olyan helyzet, amikor azonnal meg kellene mondanunk, hogy mi legyen a gyerek viselkedésének a következménye. Ha dühbe jövünk többnyire csak azért beszélünk, hogy csökkentsük a feszültséget.

Ha már ezeket a lépéseket használjuk, akkor zárásként elkezdhetjük a tulajdonképpeni első lépést tanítani. Arról beszélni a gyerekkel, hogy hogyan ismeri fel a dühét vagy feszültségét. Ezt mindenki máshol érzi a testében. Van akinek a torka szorul össze, van aki elvörösödik, vagy a gyomrában, mellkasában érez nyomást. Mondjuk el, hogy mi hogyan ismerjük föl. Arra kell rátanulni, hogy ha már az első jeleket észleljük, akkor sokkal könnyebben leállítjuk és nem fogunk olyat tenni vagy mondani, amit később megbánnánk.

Kicsiknél sokszor nem annyira dühösek mind inkább ijedtek a szülők. Például, ha felmászik az ablakba a gyerek azonnal leszedem, meg is mondhatom, hogy megijedtem, de ez nem a gyerek problémája. Az én ijedtségemet nekem kell kezelnem pl. azzal, hogy biztonságossá teszem az ablakot és ezért nem büntetem a gyereket, de megbeszélem, és megmutatom, hogy miért veszélyes és mi a szabály. Ha idegesít, hogy zörög, szaladgál, az nem az ő hibája. A szülőnek kell tudni, miért ilyen pl. nem volt még kint a levegőn, éhes, vagy túlpörgött, mert fáradt stb.

Igazi dühöt inkább nagyobb gyereknél szoktunk érezni, aki provokál bennünket. A legnagyobb indulatot pedig a tehetetlenség érzése váltja ki, különösen értékrend sértéseknél. Ezeknek egyike sem kívánja meg az azonnali döntéseket. Azt jó megtanítani a gyereknek, hogy döntéseket, nyugodtan, átgondolva hozunk. Minél problémásabb a gyerek viselkedése annál fontosabb, hogy tiszta üzeneteket adjunk.

A megbeszélés a gyerekkel egyszerű legyen, ha szabályt szegett kérdezzünk rá, hogy tudja-e mi a szabály, ha nem tudja mondjuk el és kérdezzük meg, hogy tudja-e miért van ez a szabály. Beszéljünk a megoldásról is. Például az a szabály, hogy nem lehet a lakásban labdázni, akkor ezt akarjuk hallani, utána azt, hogy veszélyes mert betörhet az ablak, leeshet a csillár. Labdázni az udvaron, vagy a játszótéren lehet, de pl. papírgalacsinnal dobálhat célba a szemetesládába. Ha nagyobb és provokált, akkor ugyanúgy rákérdezünk a szabályra majd kérjük, hogy hozza a labdát és azt mondjuk, hogy akkor mi tesszük el és majd akkor veheti elő, ha megyünk a játszótérre. Ha kárt okozott, akkor összetakaríttatjuk vele és ki kell találnia hogyan hozza helyre.

Minél indulatosabb valaki annál fontosabb, hogy tudja kontrollálni magát. A kontrollt pedig tanulni kell. Eléggé elterjedt az a nézet, ami egy félreértésen alapulva azt mondja, hogy az indulatokat ki kell élni, ezért boxzsákot vesznek a gyereknek és verekedős sportokra íratják őket. Egy szorongó gyereket fel kell szabadítani, neki még lehet, hogy segítenek is ezek a dolgok, de az indulatos gyereket megnyugodni kell tanítani. Azokat az eszközöket kell keresni, ami ellazítja pl. joga, relaxáció, meditáció. Nagyon fontos azonban, hogy mindig a gyerek természetéből induljunk ki. Például sok gyerek nem szereti a testi érintést, akkor ne vigyük judora. Az ADHD-sok jó része imádja a feszítés-lazítás típusú relaxációt, de a legtöbbüknek nincs türelme az autogén tréninghez.

Az indulatosság, mint ahogy a viselkedésszevezési zavar is csak egy kis része a személyiségnek, ezért az irányt kell tudni, vagyis, hogy kontrollt és megnyugvási módokat akarunk tanítani. Azonban, hogy ezeknek mi lesz a konkrét tartalma azt a gyerekkel együtt keressük.