Ki a hibás?

Ha két gyerek összeveszik és durván egymásnak esnek, akkor a legtöbb családban a szülő odamegy és próbál igazságot tenni. Ebben a helyzetben az igazság azt jelenti, hogy megpróbálja felderíteni, hogy ki kezdte a konfliktust. Ez  a logika azt diktálja, aki kezdte az a hibás és azt meg kell büntetni, a másik gyerek ha csúnyán is reagált sokszor „azért ezt nem kellett volna” -val megússza.  A gyerek tehát megtanulja, hogyha nem ő kezdi a konfliktust akkor neki  sok mindent szabad, nem ő lesz a felelős a történtekért. A szülők, persze érzik, hogy ez nincs egészen rendben, ezért  minden igazságtételi helyzetben feszültek, mert fogalmuk sincs, hogyan derítik ki az „igazságot”. Sokszor érzik, hogy az egyik gyerek csapdába tudja csalni a kevésbé ügyes testvérét, de nagyon nehéz rajtakapni.

Mit tanítunk ebben egy ilyen helyzetben a gyerekeknek.  A szociálisan ügyesebbet megerősítjük abban, hogy a manipuláció hasznos, mert ezzel elkerülheti a büntetést.  A szociálisan kevésbé ügyes gyereket a saját tehetetlenségében, az igazságtalanságokkal szembeni reménytelenség érzésében erősítjük meg. Fogalmilag az igazságot az erő és sunyiság szinonimájává tesszük. Erkölcsileg egy kellemetlen vagy durva helyzet kezdeményezőjét elítéljük, míg a reagálót viselkedésétől függetlenül felmentjük. A szülő tehetetlenségét is megélheti a gyerek. Az egyik  a sunyiság jutalmaként a másik a védelem hiányaként. Persze, lehet egy ilyen helyzet durvább és finomabb, de a szülői megközelítés miatt igazán jó dolgot nem tudunk ebből kihozni.

Van, aki tehetetlenségében inkább feladja: „Engem nem érdekel!” „Elegem van már a folytonos veszekedésetekből” „Mindenki azonnal menjen a szobájába.” Ezt éppúgy nem érzi senki igazságosnak vagy fairnek.

A megoldáshoz más rendszerben kell gondolkodni. Mi van ha nem is próbálunk igazságot tenni. Mondok egy példát a helyzetmegoldásra: két gyerek összeveszik, üvöltenek a szülő után, közben tépik egymást. a szülő odamegy és a szoba két végébe vagy saját szobájukba küldi őket, amíg megnyugszanak. Ha megnyugodtak csak akkor kerülhet sor beszélgetésre. Addig a szülőnek nincs dolga. Nem kell dühösnek lenni és kiabálni. Ha mégis ez történik, akkor a szülő magának is előírja a megnyugvást.

Nem szabad megengedni, hogy szép csendesen visszaszivárogjanak a gyerekek, csendesen elkezdjenek játszani. Nem szabad a szülőnek „lapítani”, hogy hátha most már minden jobb lesz. Nem lesz jobb, sőt rosszabb lesz mindaddig amíg nem tanítottuk meg a helyes viselkedést és akaratlanul megerősítjük a helytelent.

Tehát, ha mindenki megnyugodott, akkor le kell ültetni őket az asztal egyik és másik oldalára és azt mondani:  „Ez nem az én dolgom, hogy kiderítsem, mi történt, mert nem voltam jelen. De mint szülő, ebben a családban ezt a fajta viselkedést nem fogadom el (értékrend pl. nem ütjük meg a másikat vagy nem alázzuk meg, vagy nem használunk sértő szavakat). Együttjátszani nem kötelező, de ha mégis szeretnétek, akkor rögzítsünk néhány szabályt”.  Ne a szülő sorolja a szabályokat, hanem a gyerekek egyeztessenek és írják le. A szülő dolga moderálni a beszélgetést.

Külön ki kell térni  a gyakori konfliktusokra. Például, kérdezzünk rá, hogy ha gyakran előfordul, hogy az egyik gyerek kitépi a másik kezéből a játékot , hogy ennek mi lehet a megoldása. Azt mondják, majd, hogy kérje el a játékot, de a szülő ezt ne fogadja el, hanem mondja azt: „Az a gond, hogy előbb veszi el a játékot mielőtt eszébe jutna kérni, nem rossz szándékból teszi ezt  impulzivitásnak hívjuk és ehhez idő kell, hogy megtanulja kezelni. Hogyan segíthetnénk?”  A gyerekeknek kell kitalálni, de adhatunk nekik egy két ötletet például, akinek a kezéből kikapták a játékot az azt mondja, hogy ez most túl gyors volt, vagy ugyanezt a gyorsaságot jelzi egy állat névvel pl. gepárd. A másik gyerek ha ezt hallja le kell tennie a játékot, amihez egyikük sem nyúl, elszámolnak 10-ig és akkor a kézből kikapós gyerek elkezdheti az alkudozást.

Ha kompromisszumos (mind a ketten engednek) megoldás születik, akkor azt meséljék el a szülőknek. A szülők értékeljék nagyra. Azt is külön emeljék ki, ha sikerült megállni az impulzív akciót követően, és várni 10 mp-t mielőtt bármit tettek vagy beszéltek volna. (ezzel kapcsolatos még az április 1-i bejegyzés)

A kompromisszumot nagyon hangsúlyoznám. Lehet olyan is, hogy az egyik gyerek enged, de az ünneplésre való megoldás az, amikor mindketten engednek és közösen találják meg a megoldást. Azért fontos, mert ekkor együttműködést tanítunk, a másik esetben pedig a már meglévő tulajdonságaikat erősítjük meg. Az engedékenyebb gyereket az engedékenységében, az erőszakosabbat az erőszakosságában.

Az óvodásokat elég szétválasztani, a szabályt visszakérdezni pl. „Ami nem az enyém azt a tulajdonostól kell elkérni.” ’A tulajdonosnak mindig joga van nemet mondani.” Vagy a már fent említett értékrendi szabályok elismételtetése: nem ütünk, nem csúfolunk, nem bántunk, mert tiszteletben tartjuk a másik jogait. A kicsiknél vegyük nagyon komolyan, hogy nem kell együtt játszani senkivel, csak lehet. De csak akkor lehet, ha tisztelettel bánnak a másikkal. Meg kell győződni róla, hogy tudják, hogy ez mit jelent. A szétválasztás sokszor nehéznek tűnik, ha azonban komolyan vesszük, akkor a gyerekek hinni fognak nekünk, a befektetett energia sokszorosan megtérül, mert nem kell majd hosszú éveken keresztül csatatéren élni.