Mitől nem lesz irigy a gyerek?

Sokszor okoz gondot a szülőknek, hogy mit kellene tenni, amikor a gyerek nem ad oda egy másik gyereknek valamit. Nem igazán eredményes a „Ne legyél már irigy! Add már oda neki!”. Az pedig olaj a tűzre, amikor a szülő arról győzködi a gyereket, hogy engedjen olyan gyereknek, aki kérdezés nélkül vette el valamijét, csak a szülő úgy ítéli, hogy ezzel nincsen gond, mert a tulajdonosnak az amúgy sem volt fontos.

Gyakoriak az ilyen párbeszédek: „De ez az enyém! Én kaptam a nagyitól karácsonyra.” – és megpróbálja elvenni a játékot. „Ez igaz, de egy éve a kezedbe se vetted, a tesód meg tudod, mennyire szereti. Ne legyél irigy!” – válaszolja a szülő. „Nem érdekel! Ez akkor is az enyém!” – üvölti a gyerek miközben kikapja a szülő kezéből és elrohan, vagy zokog és üvölt természetétől függően. Kiborítja és agresszívvá teszi a tehetetlenség.

Képzeljük el, hogy a kollégánk az engedélyünk nélkül elveszi a bögrénket az asztalunkról, amit egy számunkra kedves embertől kaptunk. Bizonyosan felháborodnánk, hogy miért nem kérdezett meg, és ha megkérdezett, akkor természetes jogunknak éreznénk nemet mondani arra, hogy elvegye. De a legjobban akkor háborodnánk fel, ha egy harmadik kolléga beleszólna, hogy mit irigykedünk, hiszen mi nem is használjuk azt a bögrét. Akár kimondjuk akár nem, mindkét féltől jogsértést élünk meg, ami negatív érzelmet vált ki bennünk. Mennyire más a helyzet, ha a kolléga nézegeti a bögrénket és azt mondja, hogy tetszik neki. Akkor egy kis idő múlva lehet (mert mérlegelnünk kell, hogy végül is mennyire fontos ez a bögre nekünk), hogy azt mondjuk „Ha kéred, neked adom.” Nem tudom, hogy meglepő-e valakinek, de az emberek szívesebben jószívűek, mint irigyek.

Gyerekeknél a jószívűséget paradox módon a legkönnyebb kialakítani. Ez azt jelenti, hogy épp az ellenkezőjét tesszük annak, mint amit szeretnénk elérni.

Komolyan kell venni a magántulajdon fogalmát. Mindent osszunk el a gyerekek között és mindenről mondjuk ki, hogy Pistié vagy Julcsié. Ami nagyobb értékű vagy nem eldönthető kié, az családi tulajdon. A családi tulajdon azt jelenti, hogy szülői beleegyezést kell kérni a használatához és az elajándékozásához (pl. több tízezres drón). Minden mást a tulajdonostól kell elkérni.

Ha a tulajdonos úgy dönt, hogy nem adja, akkor ne kezdjük el győzködni, hogy de mégis adja oda. Ne tegyük föl a költői kérdést, hogy miért is nem adja. Főleg ne minősítsük a viselkedését. Ehelyett erősítsük meg abban, hogy az a dolog az övé és így joga van nemet mondani, nem odaadni.

Természetesen, ekkor mondhatjuk a másik gyereknek, hogy ajánljon fel valamit, hátha akkor megkapja, ha nem, akkor kárpótolhatjuk mi valamivel. De soha nem úgy, hogy a kívánságot megtagadó elutasítva érezze magát. Sőt, ha ő is csatlakozni akar a játékunkhoz, akkor szó nélkül vesszük be és nem utalgatunk arra, hogy nem is játszik azzal, amit nem adott oda a tesójának.

Gyakori kérdés, hogy a legot is el kell-e osztani. Az attól függ: ha a gyerekek között rossz a viszony, gyakran veszekednek, nem tudnak megegyezni és ezt szeretnénk megváltoztatni, akkor érdemes, akár még meg is jelölni minden darabot, hogy melyik kié. Ha ennyire nem súlyos a helyzet, akkor kerülhet a lego ömlesztve családi tulajdonba is. Ilyenkor a kikölcsönzésnél kell tisztázni, hogy mi lesz a megoldás, ha a másik gyerek is be akar kapcsolódni az építésbe.

Egy magántulajdonra épülő társadalomban jelentősége van annak, hogy a gyerekek értik-e, mit jelent a magántulajdon tiszteletben tartása, a másik döntésének elfogadása. A döntést hozó tulajdonos pedig megtapasztalhatja döntésének következményét és felelősségét. A jogaiban megerősített gyerek nem frusztrált, nem kell harcolnia az igazáért, így nyugodtan lehet empatikus és nagyvonalú. Amennyiben a testvérek mindegyike nyugodt és tisztán lát a tulajdonát illetően, akkor lehetőségük nyílik az együttműködésre, ami megint egy lépéssel közelebb viszi a családot a békés együttélés felé.